Az első dolog, ami végigfutott az agyamon, hogy amíg nem találkozunk egy ilyen esettel, addig nem érezzük, hogy a valósághoz való viszonyunk mennyire esetleges. Képzeljük el, hogy az evolúció során úgy alakul ki az ember agya, hogy egész életét ebben a fura állapotban tölti, amiről Jill Taylor mesélt. Ugyanabban a világban élnénk, mégis valami teljesen más fogalmunk lenne a minket körülvevő valóságról. Van egy csomó dolog, amit triviálisnak veszünk, olyan dolgok, amiket az agykutató hölgy az agyvérzése során elveszített. Ilyen például az ÉN fogalma, a külvilágból jövő jelek értelmezhetősége, egyáltalán a különálló objektumok léte. Nap mint nap ebben a kontextusban éljük az életünket, de vajon nem-e önkényes dolog azt mondani, hogy ez a világ értelmezésének "egyetlen objektív" módja. Képzeljünk el egy világot, ahol az emberek nagy részének nem működik a bal agyféltekéje, és nap mint nap úgy élnék meg a világot, mint Jill Taylor. Ha most ilyen emberek közé beengednénk néhány "normális" embert, valószínűleg őrültnek néznék őket. Az is lehet, hogy az állapotukat valami betegségnek vélnék, és elmegyógyintézetbe zárnák őket. Miután pedig semmilyen kezelés nem hatásos, lehet, hogy valamilyen módon megpróbálnák megbénítani ezeknek az embereknek a bal agyféltekéjét, hogy így "meggyógyítsák" őket. Persze az egész feltételezés abszurd. Mindössze arra próbálok rávilágítani, hogy soha nem tudhatjuk, mások hogy élik meg a világot, és hogy a "normális" fogalma mindössze viszonyítás kérdése. Vajon milyen lehet autistának, Down-kórosnak, értelmi fogyatékosnak, stb. lenni? Vajon tényleg sajnálatra méltóak ezek az emberek? Tényleg rossz nekik, vagy csak mi gondoljuk ezt? Lehet, hogy mi azt látjuk, hogy ők a sarokban ülve előre-hátra hintázva csak a nyálukat folyatják, de vajon ők hogy látnak minket? Talán mindeközben odabent önfeledten lubickolnak néhány delfinnel a boldogság végtelen tengerében, és nagy ritkán érzékszerveik homályos üvegén keresztül kitekintenek ránk, és csak mosolyognak rajtunk, hogy az értékes életünket arra pazaroljuk, hogy naphosszat gürizünk azért, hogy kifizessük a ház törlesztő részleteit, vagy nyáron csak egy hétre elugorhassunk egy kicsit lubickolni a tengerben. Ki tudja, talán teljesebb életet élnek, mint bármelyikünk ...
A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy vajon a "tényleges, objektív" valóság vajon mennyire lehet "objektív". Bármilyen módon is vizsgáljuk a minket körülvevő világot, a tények minden esetben átmennek tudatunk szűrőjén. Ez kikerülhetetlen. Építhetünk részecske gyorsítókat, tervezhetünk bármilyen furfangos mérőeszközöket, az egész kóceráj végén mindig ott van az ember, aki a szemével leolvassa az eredményeket, és ezek alapján kialakítja a világ valamilyen képét. Tudatunk életünk minden percében ott van velünk, így létezését hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig valójában a valósággal való minden fajta kapcsolatunk ebben a kontextusban történik. Ha pedig az ember egy ilyen előadás alkalmával azt látja, hogy a tudat milyen esetleges dolog, az számomra rögtön felveti a kérdést, hogy ezáltal a valóság nem-e pont ilyen esetleges. Nem-e lehetséges, hogy a valóság sokkal inkább olyan, mint amilyennek Jill Taylor látta agyvérzése közben, és amit mi mindennapi életünk során megtapasztalunk, az csak az agyunk korlátozottságának köszönhető? Szerintem ezt a kérdést megnyugtatóan senki nem tudja megválaszolni, legyen az fizikus, agykutató, vagy bármi. Akinek az előbbi okfejtés túl zavaros, az gondoljon csak a MATRIX-ra. Valószínűleg a MATRIX-ban is vannak fizikusok, akik kísérleteket végeznek, és felépítenek valamilyen világképet magunknak az objektív valóságról. Megfigyelik a részecskék működését, a távoli csillagok mozgását, stb. meggyőződésük, hogy ahol élnek, az az objektív valóság, pedig mindeközben a föld alatt fekszenek takonnyal telt tartályokban. Még csak véletlenül sem akarom azt állítani, hogy így lenne, csupán arra szerettem volna példát mutatni, hogy miért nem mondhatunk bármit is az "objektív" valóságról.
Az egyetlen út, hogy közelebb kerüljünk a kérdés eldöntéséhez, hogy megértjük agyunk működését. Ha az agy leírható a természettudomány törvényeivel, akkor az egész világ az "emberi elmével" együtt alkotja az objektív valóságot. Ha ez nem lehetséges, akkor megvan az esély arra, hogy létezhet egy, az általunk ismertnél teljesebb valóság. Szerintem ez az egyik olyan dolog, ami miatt nagyon is érdemes az aggyal, és annak működésével foglalkoznunk, mert általa talán mondhatunk valami biztosabbat a minket körülvevő világról is ...
(Akinek a fenti, valósággal és aggyal kapcsolatos fejtegetés túl mesterkéltnek tűnik, annak ajánlom figyelmébe Sir Roger Penrose ["Az Oxfordi Egyetem Rousse Ball matematikai katedrájának professor emeritusa és a Wadham College emeritus tagja."]: A császár új elméje c. könyvét, ahol pont azt fejtegeti, hogy az agy talán nem írható le az ismert fizika törvényeivel ...)