Milyen lehet egy intergalaktikus idegen faj?

Az embernek az intergalaktikus szó hallatán talán a Star Trek csillaghajó legénysége, esetleg a kis szürke, nagy szemű emberkék által vezetett UFO-k jutnak az eszébe. De vajon a valóságban hogyan nézne ki egy csillagközi utazásra képes idegen faj? Ebben a bejegyzésben megpróbálom felvázolni, hogy milyen az általam legvalószínűbbnek tartott scenario. Ehhez megpróbálok abból kiindulni, amit jelenleg tudunk a világról. Einstein óta úgy tudjuk, hogy a világban a fény sebessége abszolút határsebesség amit semmilyen módon nem léphetünk túl (ez persze nem tudhatjuk teljesen biztosan, de egyelőre úgy tűnik, hogy így van). Ez elég rossz hír az idegenekkel való találkozás szempontjából, hisz a nagy távolság így áthághatatlan falakat állíthat közénk. Ha elfogadjuk, hogy az élet véletlen alakult ki az evolúció által, akkor az univerzum méreteit figyelembe véve jó eséllyel számtalan helyen kialakulhatott értelmes élet. Annak viszont igen kicsi a valószínűsége, hogy ez csillagközi léptékkel mérve a közelben történt. A közel itt pár száz fényévet jelent. Ez ugye azt jelenti, hogy a létező legnagyobb sebességgel, a fény sebességével is évezredekig tarthat míg ideérnek. Ahhoz, hogy mostanában találkozzunk egy ilyen idegen faj képviselőivel, azoknak több ezer éve már olyan fejlettségi szinten kellett lennie, hogy csillagközi űrhajót indítsanak, ráadásul pont jó irányba kellett elindulniuk, hiszen mi egy több ezer fényév sugarú gömbfelület egyik ici-pici pontja vagyunk. Egy ilyen gömbfelület hihetetlenül nagy, elenyésző az esélye, hogy pont eltrafálják a bolygónkat. E mellett hatalmas elkötelezettség nekiindulni egy ekkora útnak. Továbbá ha térben még el is találnak minket, időben megint csak kétséges a dolog. Ha nálunk sokkal korábban alakultak ki, és indultak meg, még nem találnak itt minket, ha később, akkor pedig talán már nem találnak itt, mert már kipusztítottuk magunkat. Fura mód tehát az univerzum nagy mérete miatt egyaránt igaz, hogy jó eséllyel léteznek rajtunk kívül is értelmes lények, de nagy valószínűséggel soha nem fogunk tudni róluk. Ez utóbbiból viszont nyilván hibás lenne azt a következtetést levonni, hogy nem is léteznek. (Erről itt írtam bővebben: http://lf.estontorise.hu/archives/250)

Persze a találkozás nem teljesen kizárható, illetve más intelligens fajokkal való találkozás nélkül is érdemes lehet meghódítani más csillagrendszereket és galaxisokat. De mi kell ahhoz, hogy ilyen távolságokat megtehessünk? A Wikipedia-n van egy jó bejegyzés a csillagközi utazásról (https://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagk%C3%B6zi_rep%C3%BCl%C3%A9s) ahol végigveszik a lehetőségeket. Elsőre a térhajtómű és a féregjáratok használata tűnik a legígéretesebbnek, mivel fénynél gyorsabb utazással kecsegtet, de rossz hír, hogy ezek egyelőre csak fikciók, játék Einstein képleteivel. Valójában semmi nem utal arra, hogy ezek a dolgok léteznek vagy valaha is megvalósíthatóak lesznek, így ha a tudomány jelen állása szerint próbáljuk megválasztani a legmegfelelőbb módszert, ez az utazási forma kiesik. A nukleáris és fúziós hajtás segítségével nem érhetünk el elegendő sebességet, ráadásul rengeteg üzemanyagot kellene magunkkal vinni, ami megint csak probléma. Ha az üzemanyagot útközben szedjük össze, akkor is kétséges, hogy találunk-e elegendő mennyiséget a csillagközi térben. Az antianyag meghajtással az a baj, hogy antianyagot nem nagyon találni az univerzumban (hála istennek), így csak előállítani lehetne, amihez hihetetlen mennyiségű energiára lenne szükség. Ráadásul ezt is magunkkal kell vinni. Van itt még Hawking sugárzással hajtott hajó, amihez egy fekete lyukat (ami egy összeomlott csillag) kellene az űrhajó motorjába csomagolni, ami megint csak nem egy egyszerű dolog. A csillagközi utazásra tehát jelen tudásunk szerint a napvitorla lehet a legalkalmasabb. Ez egy hatalmas tükröződő felület, amit az indulási pontból nagy erejű lézerekkel megvilágítva gyorsítanak fel. A fény ugyanúgy nyomást fejt ki a felületre mint más részecske sugár, így ezzel meghajthatunk egy űrhajót. A meghajtás előnye, hogy nem kell magunkkal vinni üzemanyagot, és elméletileg tetszőlegesen megközelíthető vele a fény sebessége. Egy nagy kérdés van csak, a tömeg. Minél nagyobb a tömeg, annál több energia kell a felgyorsításához, egy csillaghajónak pedig elég nagy a tömege. Ott van ugye a legénység, a létfenntartó rendszerek, a tápanyag ellátás, stb. Egy ilyen hosszú útra fel kell építeni a hajón egy komplett önfenntartó, földihez hasonló ökoszisztémát. Ez hatalmas űrhajót jelent, aminek a gyorsítása rengeteg energia. A probléma forrása, hogy az emberi test a földi életre lett kitalálva nem pedig űrutazásra. Sok helyet foglal, nagy a tömege, és rengeteg igénye van (megfelelő hőmérséklet, tápanyag, stb.). Ideálisabb megoldás lenne, ha magunk helyett egy gépet küldenénk a csillagközi utazásra. Mivel kommunikálni nem nagyon tudunk vele ilyen távon (megint az a fránya fénysebesség), ezért valami intelligens gépet. A legjobb megoldás az lenne, ha egy olyan gépet küldhetnénk, ami képes emberek tudatát futtatni. Ez nem mond ellent semmilyen fizikai törvénynek, a tudomány mai állása szerint megvalósítható. Egy csillagközi utazásra készülő idegen faj jó eséllyel képes olyan számítógépet készíteni, ami szimulálja a lények agyát, sőt, ha hihetünk Ray Kurzweil-nek, akkor belátható időn belül mi emberek is képesek lehetünk erre. Egy ilyen számítógép ideális esetben nagyon kis méretű és tömegű lehet, olyan, mint Charles Stross Accelerandojának (http://www.adastrakiado.hu/charles-stross-accelerando-e-konyv.html) bolhacirkusz nevű csillaghajója, ami egy napvitorlából és egy kólás doboz méretű számítógépből áll, ami egyszerre szimulálja a legénységet és a virtuális környezetet ahol a mindennapjaik telnek. Definíció kérdése, hogy egy ilyen hajót szuper fejlett űrszondának nevezünk, vagy legénységet szállító mini csillaghajónak. Véleményem szerint ez utóbbi megfelelőbb, de ez valójában részletkérdés. Egy a világ másik végén élő idegen faj valószínűleg hasonló problémákkal küzd, így az én idegenjeim nem Klingonok, vagy kis szürke emberek, hanem napvitorlával közlekedő konzervdobozok. (itt írtam erről kicsit bővebben: http://lf.estontorise.hu/archives/468)

Megvan tehát az ideális csillaghajó, de kérdéses, hogy mit tud kezdeni egy konzervdoboz ha elérte a célját. Valószínűleg megfigyeléseket akar végezni, vagy még inkább kolonizálni akarja a távoli, idegen égitestet, ami jelen esetben a bolygó konzervdobozokkal való benépesítését jelenti, hisz egy ilyen, virtuális létre képes faj miért akarna visszatérni az ódivatú fizikai testéhez. Mivel a tömeg elég kritikus tényező, nem dolgozhatunk hozott anyagból, a bolygó anyagát kell hasznosítanunk. A jelen kor válasza a problémára talán a 3D nyomtatás lenne, de ugye nem vihetünk magunkkal egy böszme nagy 3D nyomtatót, hogy újabb konzervdobozokat nyomtassunk, így ideálisabb megoldásnak tűnik az alulról felfelé építkezés. A konzervdobozokban tehát nanobotokat lenne célszerű a bolygóra vinni, amik a bolygó anyagát felhasználva előbb elszaporodhatnak, majd további konzervdobozokat építhetnek fel, illetve minden további szükséges eszközt. Eleve magát az űrhajót (a konzervdobozt) is célszerű lenne ilyen nanobotokból felépíteni, így az űrhajó anyaga maga esne szét, és építené fel a kolóniát. Olyan lenne, mint sok kis sejt ami egymással kapcsolatot tartva egyfajta szuperagyként működik, de e mellett a sejtek korlátozott mozgásra, szaporodásra, és a környezet átalakítására is képesek. Egy ilyen idegen faj tehát egyfajta nanofelhőként létezik, pontosabban az egyes egyedek a nanofelhőn "futó szoftver" részei. (itt írtam kicsit még a nanobotok alkotta "por"-ról: http://gp.estontorise.hu/archives/134879)

Úgy képzelem tehát, hogy egy ilyen fejlett, csillagközi idegen faj jó eséllyel nanorobotok segítségével hódítaná meg tágabb környezetét. Napvitorlás hajókkal indulna neki az ismeretlennek, hogy a fényét megközelítő sebességgel érjen el új helyekre. Úgy képzelem, hogy a célja egyfajta galaxisokon átívelő, internet szerű hálózat építése lenne, egyfajta szuperagy, ami egyre csak terjed, és aminek a csomópontjai kolonizált bolygók és űrben lebegő köztes node-ok. Az így létrejött hálózatban futna a szimulált világ, amiben ezek a testüket levedlett, virtuális lények élnek, akik a meghódított területen belül puszta információként fénysebességgel utazhatnak. Az ő számukra bármely két csomópont között egy pillanatig tart csak az utazás, mintha csak teleportálnának. Persze a fény sebességének korlátját ők sem léphetik át, így ha mondjuk 80 fényév távolságba utaznak, az számukra csak egy szemvillanás, mégis a kinti világban 80 év telik el. Egy ilyen kis átruccanás a szomszédba ugyan csak egy pillanat, mégis, mikor visszaérnek a kiindulási pontra, már 160 év eltelt. Persze egy öregedéstől és mindenféle zavaró fizikai törvényektől mentes szimulált világban teljesen más lehet az idő fogalma. Bármilyen eleven is legyen a fantáziánk, képtelenek vagyunk elképzelni egy ilyen világot, megérteni egy ilyen lény gondolkodását és a világhoz való viszonyát. Ez már a technológiai szingularitáson túli létforma.

Vajon milyen lehet találkozni egy ilyen csillagközi idegen faj tagjaival? Ahogy a bejegyzés elején írtam, erre szerintem kicsi az esély. Sokkal nagyobb esélyt látok arra, hogy mi válunk majd ilyenné idővel. Ennek ellenére azért játszunk el kisit a gondolattal. A legpozitívabb scenario, hogy a fajunkat érdemesnek találják rá, és felemelik maguk közé, ezzel sok száz évnyi fejődést megspórolva nekünk, a mi fogalmaink szerint kvázi istenekké téve minket az ő szimulált világukban. A kevésbé drasztikus, de még mindig pozitív forgatókönyv (talán ez a legvalószínűbb), hogy tojnak a fejünkre. Mint fejlődésben lévő idegen faj, hagynak élni, és messze elkerülik ezt a naprendszert. A legrosszabb eset, hogy megőrzésre alkalmatlan primitív létformaként bedarálnak minket, hogy szuperszámítógéppé alakítsák a bolygónkat. Az ő szemükben talán a mi létünk puszta anyagpazarlás. A Föld anyagának sokkal-sokkal jobb felhasználása ha világok és lények ezreit szimulálja. Elon Musk szavaival élve spam-ként tekintenének ránk és elpusztítanának minket. Az idegenekkel való csata valószínűleg nem lenne túl hosszú és nélkülözne minden hollywoodi elemet. Nem lenne lövöldözés, nem jönnének UFO-k, csak egy (vagy pár) kis meteor. Jó eséllyel észre sem vennénk őket. A nanorobotok rövid úton ellepnék a Földet. Ott lennének mindenhol, ide értve a mi szervezetünket is, hisz belélegeznénk, meginnánk, megennénk őket, úgy, hogy halvány lila fogalmunk nem lenne róla, hogy megtámadtak. Aztán mikor úgy döntenek, hogy eljött az idő, egy pillanat alatt egyszerre pusztulna ki az emberiség, hogy átadja a helyét a nagy ezüstös trutyinak. Jó eséllyel észre sem vennénk, hogy megtámadtak, majd le is igáztak minket. Nem lenne fájdalmas halál, és esélyünk sem lenne a harcra. Az is lehet, hogy puszta antikvitások iránti hódolatból tovább szimulálnának minket. Tovább futtatnák az agyunkat, és megteremtenék számunkra a Föld virtuális mását, csupán azért, hogy amolyan rezervátumot építve nekünk megőrizzék a fajunkat. Mindebből semmit nem vennénk észre. Az sem kizárható, hogy mindezen már túl vagyunk és jelenleg is ebben a virtuális rezervátumban töltjük a napjainkat.

Talán soha nem fogunk idegen lényekkel találkozni (ami az utolsó mondatok fényében talán a lehető legjobb dolog, ami velünk történhet), de ha mégis, én valahogy így képzelem őket. Persze az is lehet, hogy ez nem is egy idegen faj leírása, sokkal inkább a mi távoli jövőnk ...