Gondolatok (Fazekas László blogja)

Annak idején a zseniális Richard Feynman mondta, hogy a kétrés-kísérletben benne van a kvantummechanika (kvantumfizika, és kvantumelmélet néven is hivatkoznak rá) minden furcsasága. Éppen ezért, ha valakit mélyebben érdekel a fizika ezen legfurcsább, sokszor a józan észnek is ellentmondó ága, annak mindenképp érdemes megismerkednie vele. Lássuk, miről is van szó …

Képzeljünk el egy elektron forrást, amiből elektronok indulnak ki egy képernyő irányába. Itt rögtön megjegyezném, hogy a kísérletet általában fénnyel szokták elmagyarázni, én mégis azért választottam inkább az elektront, mert azt sokkal inkább anyagi részecskének képzeljük, hiszen a mindent felépítő atomok építő kövei, és így talán már elsőre is jobban érezzük majd, hogy milyen bizarr  dologról van szó. De elvégezték már ezt a kísérletet hidrogén atomokkal, és bizonyos molekulákkal is. Mi egyenlőre maradjunk az elektronoknál. Szóval elektronokat lövöldözünk egy fluoreszkáló képernyő irányába, ahol az elektronok becsapódási helyén kis pöttyök jelennek meg. Hasonló módon működnek például a régi típusú elektronágyús (CRT) monitorok vagy TV-k is. Most helyezzünk egy árnyékoló lemezt az elektronsugár útjába, amin vágunk egy rést. A képernyőn így a következő képet fogjuk látni:

Zárjuk le ezt a rést, és nyissunk meg egy másik rést ettől jobbra. Így a becsapódó elektronok a következő képet fogják kirajzolni:

Ebben nincs is semmi különös. De vajon mi történik akkor, ha mindkét rést kinyitjuk? Logikusan a következő képet várnánk:

De nem ezt látjuk. E helyett egy interferencia kép alakul ki, ami valahogy így fog kinézni:

Érdekes módon tehát megjelenik egy harmadik csík is, ráadásul középen, ahová amúgy egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán kellene elektronoknak kerülnie, sőt, az elektronok nagy része ide csapódik be. Miért olyan különös ez? Képzeljük el, hogy egyesével repkednek ki az elektronok, amik egyszer az egyik, egyszer a másik résen mennek keresztül. Amíg csak az egyik rés van nyitva, addig szépen vagy a jobb, vagy a bal oldalra csoportosulnak. De ha nyitva van mindkét rés, úgy a legtöbb elektron középen köt ki. Mintha a résen áthaladva tudná, hogy a másik rés is nyitva van, és emiatt nagyobb eséllyel menne középre. A dolog nem lenne olyan fura, ha az elektront hullámoknak képzelnénk el, hiszen hullámok esetén megszokott, hogy ilyen interferencia képet kapunk. Csakhogy ebben az esetben ha csak egyetlen elektront lövünk ki a képernyő felé, annak a réseknél ketté kéne válnia, át kellene mennie mindkét résen, hogy aztán a kijelzőhöz érkezve egymaga interferencia mintázatot rajzoljon ki. De nem ez történik. Mikor egy elektront kilövünk a kijelző felé, az pontosan egy pontba fog érkezni. Az interferencia mintázatot csak a sok célba érkező elektron rajzolja ki. Az egészet tehát csak valahogy úgy tudjuk elképzelni, hogy mikor kilőjük az elektront, az hullámmá válik, átmegy mindkét résen, interferál saját magával, majd mielőtt elérné a képernyőt, újra részecske lesz. Mikor a hullám részecskévé omlik össze, véletlenszerű helyen jelenik meg, és egy adott helyen a megjelenés valószínűsége megegyezik a hullám adott helyen vett erősségével (amplitúdójával). Ha viszont az elektron saját magával interferál, úgy szükségképpen át kell, hogy menjen mindkét résen. Ha tehát mindkét résnél egy detektort helyezünk el, fülön csíphetjük a pici elektront, amint egyszerre két lukon halad át. Várható módon azonban itt sem az történik, amire számítunk. A detektor szépen jelez, hogy hol az egyik, hol a másik lukon haladt át az elektron, de soha nem a kettőn egyszerre. Ráadásul ilyen esetben az interferencia kép is eltűnik, és két vonalat látunk a kijelzőn (amilyet elsőre vártunk volna a kísérlettől). Van minderről egy nagyon jó kis 5 perces videó, ami bemutatja a fentieket.

Foglaljuk össze az eddigieket: Az elektron hullámként viselkedik mindaddig, míg nem figyeljük meg. Ha megfigyeljük, úgy a hullám újra részecskévé omlik össze. A részecske megjelenési helye teljesen véletlenszerű, de nagyobb valószínűséggel jelenik meg ott, ahol erősebb a hullám (nagyobb a hullám amplitúdója). Ráadásul ahogyan azt már a bejegyzés elején írtam, ez működik atomokra, és kisebb molekulákra is. A fényről még el tudjuk képzelni, hogy hullám (sokáig így is kezeltük), az elektron is elég megfoghatatlan ahhoz, hogy bevegye az ilyesmit az ember agya, de hogy az atomok és molekulák is így viselkedjenek (eltűnnek amíg nem figyelünk oda, két lukon is átmennek egyszerre, majd valahol véletlenszerűen feltűnnek), az már azért elég fura. Valójában minden anyagi test hullámként viselkedik, de mivel a hullámhossz (mennyire van szétkenve) fordított arányban áll a test tömegével (valójában impulzusával), ezért makroszkopikus tárgyak esetén (pl. egy pingponglabda)  nem vesszük észre. Szóval ahhoz, hogy egy pingponglabdát két résen dobjunk át egyszerre, ahhoz közelebb kellene lennie a két résnek egymáshoz, mint a labda mérete. Ez az effektus tehát csak mikroszkopikus méretekben jelentkezik, ettől azonban nem kevésbé bizarr. Fura ez az egész úgy ahogy van, de a legfurább talán az a pillanat, amikor a hullám részecskévé omlik össze.

Az összeomlás egyik fura motívuma, hogy amíg az elektront hullámként képzeljük el, addig ugye mindkét résen keresztül kell mennie egyszerre. Ha nem így lenne, nem tudna saját magával interferálni, hogy létrehozza az interferencia képet. Abban a pillanatban viszont, amikor megfigyeljük, az elektron vagy az egyik, vagy a másik résnél ugrik össze, soha nem érzékeljük két helyen. Olyan mint ha az egyik résnél valóságossá vált elektron átszólna a másik résnél lévőnek, hogy tűnjön el, nehogy egyszerre lássa őket a két detektor. Ez az üzenet pedig egy pillanat alatt ér el a valóságossá váló elektrontól a virtuálisig. Az ilyen pillanatszerű hatások pedig nagyon zavarják a fizikusokat, köztük is talán Albert Einsteint zavarta mindez leginkább. A gond az, hogy az összeomlás pillanatában a ketté vált részecske két fele nagyon távol kerülhet egymástól. Képzeljünk el például egy olyan elrendezést, ahol fotonok (fény részecskék) érkeznek egy félig áteresztő üvegre. Ez kettéosztja a nyalábot, ami két külön úton halad egy ideig, majd újra egyesítjük, így létrehozva az interferencia képet. Ez tulajdonképpen ugyanúgy a kétréses kísérlet, csak most trükkös módon a két rés jó nagy távolságra került egymástól. Ez adott esetben akár lehet több fényév távolság is. Ha most mindkét ágra behelyezünk egy detektort, akkor a két fotonnak egy pillanat alatt el kell döntenie, hogy melyik ágon omlik össze, és ugyanígy egy pillanat alatt át kell szólnia a másik fotonnak, hogy tűnjön el. De ha a kommunikáció kevesebb mint egy másodperc alatt (gyakorlatilag pontosan a mérés pillanatában) lezajlik, a távolság pedig több fényév, akkor itt bizony fénysebességnél gyorsabb információ közlés történt, holott a speciális relativitáselmélet (írtam én is róla) szerint a fénynél gyorsabban nem közölhetünk információt. Ez az ami miatt Einsteint kirázta a hideg, és a jelenséget kísérteties távolhatásnak nevezte el. Valójában nem is információ közlésről van szó, egyszerűen csak valamiképp kapcsolatban van egymással a két részecske. És ez még nem minden, ugyanis ez igaz bármilyen részecske rendszerre, amik valaha is egyek voltak, és az egyik ilyen részecske megfigyelése (részecskévé való összeomlása) kihatással van a másik állapotára is. Van például a részecskéknek egy spinnek nevezett tulajdonsága. Ezt tulajdonképpen pörgésként értelmezhetjük (valójában nem az, de ebbe ne menjünk bele). Ha ketté szakítunk egy részecskét, ami nem pörgött, és a keletkező egyik részecske jobbra pörög, akkor a másiknak a perdület megmaradása miatt balra kell pörögnie. Csakhogy a perdület olyan mint a részecske helye, csak az összeomlás pillanatában dől el, hogy a részecske balos-e, vagy jobbos. Akárcsak a hely esetén, a dolog teljesen véletlenszerű, és itt éppen 50-50% van arra, hogy ez vagy az. Amiben biztosak lehetünk, az az, hogy ha az egyik jobbos, akkor a másik balos lesz. Képzeljük el tehát ezt a két részecskét, amik egyetlen részecske szétszakításával jöttek létre. Elrepülnek két ellentétes irányba, és mikor már fényévekre vannak egymástól, megmérjük az egyik perdületét. Ilyenkor ugye a mérést a másik részecskének is meg kell “éreznie”, hogy saját perdületét ezzel ellentétes irányba állítsa. De ahogy két részecske állapota így össze tud fonódni, úgy akárhány részecskére is igaz ez. Ily módon, ha feltételezzük, hogy a világ az ősrobbanás pillanatában egyetlen összefonódott valami volt, akkor következésképp a világ összes részecskéje “érzi” egymást. Mindannyian, és úgy alapvetően az egész világ egyetlen nagy összefonódott valami.

Az összeomlás pillanatának másik nagy furcsasága, hogy a jelek szerint teljesen véletlenszerű. Erről a véletlenszerűségről már írtam a Kvantummechanika, determinizmus és szabad akarat című bejegyzésemben. Jelen írásból, és az előbb említett írásból (melynek fő témája a határozatlansági reláció, és annak néhány filozófiai következménye) már nagyjából összerakható a kvantummechanika világképe. E szerint minden anyagi részecskének vannak részecske és hullám tulajdonágai. Ezen tulajdonságok egyszerre csak bizonyos pontatlansággal mérhetőek (lehet, hogy helyesebb lenne azt mondani, hogy léteznek). Minél pontosabban akarjuk meghatározni egy részecske hullám tulajdonságait, annál pontatlanabbul tudjuk meghatározni a részecske tulajdonságokat. Tulajdonképpen a határozatlansági reláció komplementer mennyiségei közül az egyik mindig valami hullám tulajdonság, míg a másik részecske tulajdonság. Ily módon a határozatlansági reláció beolvasztható ebbe az egész hullám-részecske kettősség képbe. A részecskét a kvantummechanika alapvetően valószínűségi hullámként kezeli, ami mindig csak a konkrét méréskor vesz fel valódi (részecskéhez köthető) értéket. Ezzel a képpel kicsit újra is értelmezhetjük az előző (szabad akaratos) bejegyzésben említett alagút effektust. Azt mondhatjuk, hogy mikor nem figyelünk oda, a dobozban lévő részecske hullámmá válik, és mikor újra megfigyeljük, akkor bizonyos valószínűséggel a dobozon kívül omlik össze újra részecskévé. Így tud kiszökni a dobozból. A hullámfüggvénnyel teljesen pontosan tud számolni a fizika, hajszál pontos valószínűségi értékeket kaphatunk minden pontra, de az összeomlással nem igazán tudnak elszámolni. Azt, hogy a részecske hova omlik össze, csak a jó Isten (talán szó szerint ) tudja. Emiatt ez a kérdés úgy tűnik kivezet a fizikából, ezzel helyet adva olyan dolgoknak, mint a szabad akarat. Ha ugyanis az agy működésében szerepet kapnak kvantummechanikai folyamatok, amivel a fizika nem tud elszámolni, úgy lehetséges, hogy ezen keresztül tud hatni egy a fizikán felül álló tudat a cselekedeteinkre. Ez persze nem bizonyíték a szabad akarat, a lélek, meg hasonlók létezésére, de egy lehetőség, ami a klasszikus fizikában nem létezik. Ha a világ a klasszikus fizika determinisztikus törvényei szerint működne, úgy az ősrobbanás pillanatában minden előre el lenne döntve. Erről írtam a fent említett bejegyzésemben, ami jól kiegészíti ezt a mostanit.

Remélem ezzel a kis írással sikerült rávilágítani arra, hogy a kvantummechanika miért olyan érdekes. Úgy tűnik, ez valahol a természettudományok peremén helyezkedik el, és erről a peremről egy egész érdekes, ugyanakkor valószínűleg elérhetetlen világ tárul elénk, ha elkezdünk egy kicsit filozofálni a következményeken. Olyan gondolatok villannak fel előttünk, mint a szabad akarat, a tudat lehetősége, vagy az objektív valóság hamis volta. Mivel ezekre a területekre elég nehéz (ha nem lehetetlen) betörni, rengeteg elmélet született a kvantummechanika értelmezésére. Bár ezek nagyon sokfélék, mindegyikük kellőképp bizarr. Olyan dolgok kerülnek elő, mint időben visszafelé haladó részecskék, párhuzamos univerzumok, vagy fizikai világon felül létező tudat (a Schrödinger kiscicáiban olvashat ilyeneket az ember). Százával sorakoznak az elméletek, és egyik sem sokkal jobb, vagy rosszabb, mint a másik (még nekem is van egy saját bejáratú értelmezésem, bár inkább csak amolyan gondolat ébresztő). Remélem sikerült kicsit kedvet csinálnom a téma mélyebb megismeréséhez. Jó elmélkedést …

A minket körül vevő világnak van egy nagyon érdekes tulajdonsága. Mégpedig az, hogy ha csak egy picit is más lenne mint amilyen, akkor most nem lennénk itt. Az egész univerzum olyan, mint ha csak nekünk lenne kitalálva. A fizikai állandók, és úgy általában a fizika törvényei olyanok, amik kedveznek a földi élet megjelenésnek. Ez a tény elég erős ütőkártyának tűnik a kreacionisták kezében, akik szerint a világot valamiféle intelligens entitás (pl. Isten) tudatosan teremtette. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, ugyanis a természettudományok “hívőinek” is van egy válasza erre a jelenségre, ez pedig az antropikus elv.

Az antropikus elv szerint a világ azért alkalmas arra, hogy kialakuljon benne az értelmes élet, mert ha nem így lenne, akkor nem lennének benne értelmes lények, hogy feltegyék ezt a kérdést. Ez a magyarázat elsőre kissé nyakatekertnek tűnik, de ha kissé közelebbről megvizsgáljuk, rá fogunk jönni, hogy nem az. Tegyük fel, hogy az általunk ismert világegyetem életciklusa a következő: “Valamikor egy pontból indulva az ősrobbanás folytán létrejön a világegyetem. Egy ideig tágul, majd egy idő után összeroppan, és egy ponttá zsugorodik össze. Ezt követően megint felrobban, és egy másfajta világegyetem alakul ki, így ismétlődve a végtelenségig.” Tegyük fel, hogy minden ősrobbanást követően kicsit más a fizikai állandók értéke. Annak esélye, hogy a fizikai állandók pont megfelelnek az értelmes élet kialakulásának 1/10 a sokadikon (képzeljünk el valami nagyon kicsi számot). Habár nagyon kicsi az esélye annak, hogy az értelmes élet számára megfelelő univerzum alakuljon ki, a próbálkozások száma végtelen, és mindig egy kicsit más univerzum jön létre, ezért törvényszerű, hogy néha olyan univerzum fog kialakulni, amiben kialakulhat az élet. Olyan ez, mint valami kozmikus lottósorsolás, csak itt a nyeremény az értelmes élet. Ezen a lottón nagyon nehéz telitalálatot elérni, de ha az ember a végtelenségig próbálkozhat, akkor azért egyszer egyszer bejöhet neki. Nos, az antropikus elv szerint mi most egy ilyen univerzumban élünk. Lehetséges, hogy a mi világunk előtt már elképzelhetetlenül sok világ létezett. A legtöbbjük üres volt, nélkülözte az értelmes életet. Az is lehet, hogy némelyikben kialakult valamifajta élet. Ott is éltek értelmes lények, voltak vágyaik céljaik, stb. éltek, meghaltak, örültek, szomorkodtak, míg végül a világuk elpusztult, hogy új világoknak adjon helyet.

Remélem az előzőekből már egyértelműen látszik, hogy miként működik az antropikus elv. Én a magyarázathoz egy olyan univerzumot feltételeztem, ami periodikus módon létrejön, majd később elpusztul. De ez nem szükséges feltétel. Elképzelhetünk olyan világot is, ahol az ősrobbanás folyamán egyszerre végtelen számú univerzum jön létre. Ilyenkor ugyanúgy működik az antropikus elv. Vannak más modellek is, egymásba ágyazott univerzumokkal, vagy olyanokkal, amik időnként kettéválnak, és egymás kicsit módosult változataiként folytatják életüket (ez utóbbi már egészen evolúció  szagú). Igazából akármeddig csűrhetjük csavarhatjuk a dolgot, a lényeg ugyanaz. De vajon mennyivel erősebb elmélet az antropikus elv a teremtésnél?

Úgy gondolom, hogy jelenlegi tudásunk alapján a teremtés, mint elmélet teljesen egyenrangú az antropikus elvvel. Egyik sem jobb, vagy rosszabb. Egyik mellett sem tudunk olyan érvet felvonultatni, ami az ő irányába billentené a mérleg nyelvét. A természettudományok hívői valószínűleg Occam borotvájára hivatkoznának, de nem hiszem, hogy ebben az esetben ez sokat segítene. Occam borotvájának használata ha tetszik, ha nem, egy önkényes elv. Azért választjuk a kevesebb alapfelvetést tartalmazó elméletet, mert így határoztunk. Valójában ezt nem indokolja semmi, egyszerűen csak jobb, mint mondjuk feldobni egy pénzérmét … Elfilozofálgathatnánk erről, de igazából nem akarom támadni Occam borotváját, nagyon jó kis elv, és a problémát nem is ez okozza. Véleményem szerint még Occam borotvája szerint sem dönthetünk a teremtés és az antropikus elv között. A teremtés egy mindenek felett álló teremtőt, míg az antropikus elv végtelen sok (vagy legalábbis ahhoz közeli) univerzumot feltételez. Szerintem a kettő közül egyik sem jobb vagy rosszabb, és egyiket sem erősítik meg tények. Senki nem látta még jelét párhuzamos, vagy minket megelőző világoknak (valószínűleg nem is láthatja), és mindez idáig a teremtő sem jelentkezett, hogy “hello, itt vagyok”. Azt sem gondolom, hogy az antropikus elvnél sikerül majd valamilyen jobb magyarázatot találni a fizikai állandók értékére. Lehet, hogy lesz egy jobb elméletünk a világról, amiből kényszerűen kipotyognak ezek a fizikai állandók valamiféle alapvetőbb elv következtében, de ezzel csak tovább görgetjük a problémát, és csupán annyit változik a kérdés, hogy ez az elv honnan származik. A válasz pedig jó eséllyel megint az antropikus elv vs. teremtés lesz. Az az érzésem tehát, hogy ez a kérdés nem csak gyakorlatilag, de elméletileg is megválaszolhatatlan kell, hogy legyen. Mindenesetre van valami egészen bizarr abban, hogy egy probléma szempontjából a mindenek felett álló szuper intelligencia, és a puszta vak véletlen teljesen egyenrangú megoldást nyújtanak. Arról van szó tehát, hogy legyen akármilyen bonyolult problémánk (mint például az értelmes élet keletkezése), azt a vak véletlen ugyanolyan jól megoldja, mint az elképzelhető legmagasabban fejlett intelligencia. Különbség mindössze a megoldáshoz szükséges időben (vagy a párhuzamos világegyetemek modelljét is számításba véve inkább a lépések számában) van. Ha a probléma szempontjából az idő irreleváns, akkor a két megoldás ugyanolyan jó. Ezen a vonalon kicsit elkalandozhatnánk a kvantummechanika világába, ahol egy rendszer egyszerre több párhuzamos állapot szuperpozíciójában létezhet, és elmélkedhetnénk arról, hogy ezt miképp használhatnánk ki egy intelligens gép kifejlesztésre … de nem tesszük, mert ez a bejegyzés már így is elég terjedelmes, és a témánk az antropikus elv.

Most, hogy az univerzum egészére láttuk, hogy működik az antropikus elv, vizsgáljuk meg ugyanezt az univerzumon belül. Az evolúciót illetően talán most már nem olyan heves a vita. Sok tény látszik alátámasztani azt, hogy az élet evolúciós úton alakult ki. Persze ebbe is bele lehetne kötni, de most ne tegyük, mert ez messzire vezet … Tételezzük fel, hogy az evolúció működik. Ha ez így van, akkor is lehet a kreacionistáknak egy olyan érvük, hogy az élet kialakulásának esélye rendkívül kicsi. Kell hozzá egy olyan naprendszer mint a miénk, egy olyan bolygó mint a miénk, ahol van víz, kialakulhat légkör, megjelenhetnek az élet építő elemei, amik aztán végül úgy kombinálódhatnak, hogy sejtek alakulhassanak ki, stb. A dolgok ilyen mértékű összejátszásának rendkívül kicsi az esélye, ami megint csak a teremtést látszik alátámasztani. A fentiek alapján azonban már láthatjuk, hogy a dolog ugyanannyira lehet a vak véletlen műve is, csak megfelelően sok próbálkozásra van szükség. Nos, a világegyetem baromi nagy, csillagrendszerek és bolygók milliárdjaival, amik mind a potenciális élet forrásai lehetnek. Ráadásul világunk elég vén is, jó ideje játssza már a kozmikus lottót, ráadásul minden pillanatban iszonyú sok szelvény van játékban. Ennek megfelelően elég jó esély van a nyerésre, vagyis arra, hogy az élet csak úgy magától kialakuljon. Ha valaki mégis azt mondaná, hogy az élet olyan ritka dolog, hogy a világegyetem összes ideje, és teljes kiterjedése ellenére is elenyésző az esély arra, hogy kialakuljon, akkor még mindig ott az univerzum szintű antropikus elv, a lehetőségek számát végtelenre növelve …

Tegyük fel, hogy az univerzum alkalmas az értelmes élet kialakulására, és ennek esélye akkora, hogy a világegyetem méretét figyelembe véve jó eséllyel több helyen is kialakulhat az. Sok tudós ezen az állásponton van. Ezért indulhattak például olyan nagyszabású projektek, mint a SETI,  melynek célja a földönkívüli intelligencia keresése. Bár a projektre sok erőforrást fordítanak, mindezidáig nem sikerült semmilyen nyomát találnunk értelmes életnek. Ezt a tényt megint csak gyakran érvként hozzák fel a teremtés mellett, mondván, hogy ha az értelmes élet kialakulása csupán a vak véletlen műve, úgy találnánk arra utaló jeleket, hogy az máshol is kialakult. Bár nincsenek illúzióim a felől, hogy ha megtalálnánk ezeket a jeleket, vallási vezetőink valami furfangos módon becsempésznék ezt a tényt magyarázataikba, és nem hagynák összeomlani az évszázadok alatt vérrel és verejtékkel felépített hatalmat, mégis úgy gondolom, hogy nem kell túlságosan izgulniuk. De miért gondolom így? Tegyük fel, hogy az élet kialakult az univerzum más szegleteiben is. Mivel az élet igencsak komplex dolog, ezért megjelenése valószínűleg nem túl gyakori. Hogy ez a világ két egymáshoz közeli pontján alakul ki, annak esélye elenyésző. Olyan ez, mint ha egymás után kétszer nyernénk a lottón. Sokkal valószínűbb, hogy a hozzánk legközelebbi idegen létforma sok fényév távolságban található. Tegyük fel, hogy ez a távolság mondjuk 10 millió fényév, ami a világegyetem méretéhez képest nem is olyan nagy távolság. Tegyük fel továbbá, hogy ez a távoli életforma nagyjából a miénkkel egy időben alakul ki, és hozzánk hasonlóan rádiójeleket sugároz az űrbe. Ezek a jelek 10 millió év múlva fognak elérni hozzánk. Addigra jó eséllyel már kipusztítjuk magunkat, vagy eltrafálja a bolygónkat valami nagy meteor,  stb. Ha hihetünk a relativitáselméletnek (márpedig egyenlőre semmi nem szól ellene), akkor erről a távoli bolygóról bármilyen információnak minimum 10 millió évre van szüksége, hogy eljusson hozzánk. Ha a csillagászaink az űrnek azt a szegletét vizsgálják, ahol ők jelenleg a miénkhez hasonló társadalomban élnek, most csak a 10 millió évvel ezelőtti állapotot látják. Valószínűleg annyit mondanának, hogy “hmm, van itt egy bolygó amin esetleg kialakulhat majd az élet”. Képtelenek vagyunk látni a jelent. Most képzeljük el, hogy ezen a távoli bolygón már 10 millió évvel ezelőtt kialakult az élet, és nemsokára rádiójeleket fogunk tőlük. Érdemes erre válaszolnunk? Hát, a válaszüzenetnek 10 millió év kell ahhoz, hogy visszaérjen, és addigra az idegenek már jó eséllyel nem lesznek sehol, ahogyan mi sem. Sőt, eleve a fogott üzenet is már 10 millió éves, tehát jó eséllyel már most sincsenek sehol. Az egyetlen dolog, amit profitálhatunk az egészből, hogy tudomást szerzünk róla, hogy valaha éltek más értelmes lények is az univerzumban. A fénysebesség mint abszolút határsebesség úgy tűnik, áthághatatlan falakat emel közénk és az idegen civilizációk közé. Ha pedig a relativitáselmélet ezen tétele nem dől meg, az elég gyászos képet fest elénk a fentiek fényében. Ráadásul arra is igen kicsi az esély, hogy ebben a nagy távolságban pont akkor alakul ki az élet, amikor nálunk is virágzik. Tehát elképzelhető, hogy az a másik civilizáció már rég kihalt, vagy addigra mi fogunk kihalni, mire ők oda jutnak, hogy kapcsolatba tudnának lépni velünk. Összességében tehát igen kicsi az esély arra, hogy két civilizáció nagyjából egy időben létezzen, és tudomást is szerezzenek egymásról. De ha még így is lenne, akkor is kétséges hogy kapcsolatba tudunk lépni egymással. A tippem tehát az, hogy a fentiek miatt azt fogjuk találni, hogy egyedül vagyunk az univerzumban, ami viszont egyáltalán nem jelent semmilyen plusz érvet a teremtés mellett.

Mi hát a konklúzió? A fentiek fényében úgy gondolom, hogy az ismert tények alapján az antropikus elv semmiben sem nyújt többet vagy kevesebbet mint a teremtés elmélete. Sőt, úgy gondolom igen kicsi az esély arra, hogy a mérleg nyelve bármerre is billenjen. Úgy hiszem, ha csak nem történik bármilyen csodával határos dolog bármelyik oldalon, úgy ez a kérdés örökre megválaszolatlan marad …

Nemrégiben láttam Jill Bolte Taylor TED előadását. Aki még nem látta volna, annak mindenképp csak ajánlani tudom, hogy nézze meg, mielőtt elolvasná ezt a bejegyzést. Nagyon röviden összefoglalva egy agykutató hölgyről van szó, aki egy “szép” napon agyvérzést kapott, és mint jó tudóshoz illik, a helyett hogy kétségbe esett volna, inkább elkezdte megfigyelni magát. Nem sokon múlt az élete, de végül felépült, hogy aztán másokkal is megossza az élményeit. A hölgy az agyvérzést követően igen érdekes állapotba került. Úgy érezte mint ha a teste csak valami bonyolult jelfeldolgozó gép lenne mechanikus végtagokkal, amiből ő már félig-meddig kiszakadt. Ez a mechanikus izé volt csak a kapcsolat közte és a valóság közt, ami ráadásul az agyvérzés előrehaladtával egyre csak gyengült. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, akit érdekel úgyis megnézi a videót. Amiről írnék, az inkább az, hogy nekem mi jutott az eszembe erről az egészről.

Az első dolog, ami végigfutott az agyamon, hogy amíg nem találkozunk egy ilyen esettel, addig nem érezzük, hogy a valósághoz való viszonyunk mennyire esetleges. Képzeljük el, hogy az evolúció során úgy alakul ki az ember agya, hogy egész életét ebben a fura állapotban tölti, amiről Jill Taylor mesélt. Ugyanabban a világban élnénk, mégis valami teljesen más fogalmunk lenne a minket körülvevő valóságról. Van egy csomó dolog, amit triviálisnak veszünk, olyan dolgok, amiket az agykutató hölgy az agyvérzése során elveszített. Ilyen például az ÉN fogalma, a külvilágból jövő jelek értelmezhetősége, egyáltalán a különálló objektumok léte. Nap mint nap ebben a kontextusban éljük az életünket, de vajon nem-e önkényes dolog azt mondani, hogy ez a világ értelmezésének “egyetlen objektív” módja. Képzeljünk el egy világot, ahol az emberek nagy részének nem működik a bal agyféltekéje, és nap mint nap úgy élnék meg a világot, mint Jill Taylor. Ha most ilyen emberek közé beengednénk néhány “normális” embert, valószínűleg őrültnek néznék őket. Az is lehet, hogy az állapotukat valami betegségnek vélnék, és elmegyógyintézetbe zárnák őket. Miután pedig semmilyen kezelés nem hatásos, lehet, hogy valamilyen módon megpróbálnák megbénítani ezeknek az embereknek a bal agyféltekéjét, hogy így “meggyógyítsák” őket. Persze az egész feltételezés abszurd. Mindössze arra próbálok rávilágítani, hogy soha nem tudhatjuk, mások hogy élik meg a világot, és hogy a “normális” fogalma mindössze viszonyítás kérdése. Vajon milyen lehet autistának, Down-kórosnak, értelmi fogyatékosnak, stb. lenni? Vajon tényleg sajnálatra méltóak ezek az emberek? Tényleg rossz nekik, vagy csak mi gondoljuk ezt? Lehet, hogy mi azt látjuk, hogy ők a sarokban ülve előre-hátra hintázva csak a nyálukat folyatják, de vajon ők hogy látnak minket? Talán mindeközben odabent önfeledten lubickolnak néhány delfinnel a boldogság végtelen tengerében, és nagy ritkán érzékszerveik homályos üvegén keresztül kitekintenek ránk, és csak mosolyognak rajtunk, hogy az értékes életünket arra pazaroljuk, hogy naphosszat gürizünk azért, hogy kifizessük a ház törlesztő részleteit, vagy nyáron csak egy hétre elugorhassunk egy kicsit lubickolni a tengerben. Ki tudja, talán teljesebb életet élnek, mint bármelyikünk …

A másik dolog, ami eszembe jutott, hogy vajon a “tényleges, objektív” valóság vajon mennyire lehet “objektív”. Bármilyen módon is vizsgáljuk a minket körülvevő világot, a tények minden esetben átmennek tudatunk szűrőjén. Ez kikerülhetetlen. Építhetünk részecske gyorsítókat, tervezhetünk bármilyen furfangos mérőeszközöket, az egész kóceráj végén mindig ott van az ember, aki a szemével leolvassa az eredményeket, és ezek alapján kialakítja a világ valamilyen képét. Tudatunk életünk minden percében ott van velünk, így létezését hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig valójában a valósággal való minden fajta kapcsolatunk ebben a kontextusban történik. Ha pedig az ember egy ilyen előadás alkalmával azt látja, hogy a tudat milyen esetleges dolog, az számomra rögtön felveti a kérdést, hogy ezáltal a valóság nem-e pont ilyen esetleges. Nem-e lehetséges, hogy a valóság sokkal inkább olyan, mint amilyennek Jill Taylor látta agyvérzése közben, és amit mi mindennapi életünk során megtapasztalunk, az csak az agyunk korlátozottságának köszönhető? Szerintem ezt a kérdést megnyugtatóan senki nem tudja megválaszolni, legyen az fizikus, agykutató, vagy bármi. Akinek az előbbi okfejtés túl zavaros, az gondoljon csak a MATRIX-ra. Valószínűleg a MATRIX-ban is vannak fizikusok, akik kísérleteket végeznek, és felépítenek valamilyen világképet magunknak az objektív valóságról. Megfigyelik a részecskék működését, a távoli csillagok mozgását, stb. meggyőződésük, hogy ahol élnek, az az objektív valóság, pedig mindeközben a föld alatt fekszenek takonnyal telt tartályokban. Még csak véletlenül sem akarom azt állítani, hogy így lenne, csupán arra szerettem volna példát mutatni, hogy miért nem mondhatunk bármit is az “objektív” valóságról.

Az egyetlen út, hogy közelebb kerüljünk a kérdés eldöntéséhez, hogy megértjük agyunk működését. Ha az agy leírható a természettudomány törvényeivel, akkor az egész világ az “emberi elmével” együtt alkotja az objektív valóságot. Ha ez nem lehetséges, akkor megvan az esély arra, hogy létezhet egy, az általunk ismertnél teljesebb valóság. Szerintem ez az egyik olyan dolog, ami miatt nagyon is érdemes az aggyal, és annak működésével foglalkoznunk, mert általa talán mondhatunk valami biztosabbat a minket körülvevő világról is …

(Akinek a fenti, valósággal és aggyal kapcsolatos fejtegetés túl mesterkéltnek tűnik, annak ajánlom figyelmébe Sir Roger Penrose ["Az Oxfordi Egyetem Rousse Ball matematikai katedrájának professor emeritusa és a Wadham College emeritus tagja."]: A császár új elméje c. könyvét, ahol pont azt fejtegeti, hogy az agy talán nem írható le az ismert fizika törvényeivel …)

Az előző postban azt próbáltam fejtegetni, hogy mennyire nehéz itthonról elindítani egy projektet. Azóta kicsit gondolkodtam a dolgokon, és rájöttem, hogy a helyzet még ennél is sokkal rosszabb, hiszen vannak dolgok, amik sokunknak triviálisak, viszont egy geek-nek nem feltétlenül. A költségek elszámolásához például élből kell egy cég, de szükség lehet technikai háttérre, jogi segítségre, mások tapasztalatára, stb. ahhoz, hogy egy ötletből valódi termék vagy szolgáltatás legyen. Huszonéves korában az ember még talán úgy gondolja, hogy magányos ninjaként, pusztán egy notebookkal felvértezve megválthatja a világot. De azért lássuk be, ehhez baromi nagy mázli kell. Éppen ezért szerintem a jó ötletek nagy része még az elején elhal. Egy huszonéves geek-től persze nem is várhatjuk el, hogy értsen a dolgok jogi hátteréhez, menedzselje magát, stb. Így aztán kicsiny hazán Mark Zuckerberg-jei valószínűleg rövid úton eltűnnek a süllyesztőben …

A megoldás talán olyan inkubátor cégek (vagy inkább alapítványok) létrehozása lehetne, akik ezeket a gondokat leveszik a geek-ek válláról, és lehetőséget biztosítanak nekik a kibontakozásra. A dolog valahogy úgy működhetne, hogy az ötletgazda valamilyen formába önti az ötletét (mondjuk PHP-ban összetákol egy közösségi portált), majd felkeresi az inkubátor céget, a cég pedig segít neki az infrastrukturális, jogi, pénzügyi háttér megteremtésében. Ennek a jogi formája valahogy úgy nézhetne ki, hogy az ötletgazda felhasználásra “bérbe adja” az ötletét a cégnek. A bevételeket az inkubátor cég fogadja be és a költségeket is az inkubátor cég állja ezekből a bevételekből. Ha valamilyen nyereség áll elő, azt szerzői jogdíj formájában lehetne kifizetni az ötletgazdának. A szerzői jogdíj talán az egyetlen út arra, hogy magánszemélynek pénzt adjon a cég úgy, hogy annak ne kelljen munkaviszonyban állnia a céggel. A konstrukció előnye, hogy így a startup cég gyakorlatilag nulla befektetéssel elindítható. Nem kell céget alapítani, könyvelőt, jogászt, stb. fizetni. E mellett, mivel az inkubátor cégnek (vagy alapítványnak) ez a profilja, valószínűleg gyakorlata lenne olyan dolgokban, hogy miképp kell adsense, paypal, stb. bevételek után adózni, külföldi számlákat elszámolni, stb. Ezek cseppet sem triviális dolgok, fórum bejegyzések százai szólnak arról, hogy miképp kéne legálisan elszámolni a Google-től kapott reklám bevételt. E mellett egy ilyen cég lehetőséget biztosíthatna arra, hogy a geek-ek társakat kereshetnek ötleteik megvalósításához, vagy később a befektetők rátalálhassanak az ígéretes startupokra. Mivel a cég csak használná az ötletet, maga a szellemi termék végig az ötletgazda kezében maradna, a szolgáltatás az ő általa választott infrastruktúrán futna, így nem kellene tartania attól, hogy bárki is “lenyúlja” az ötletét. A cég (bár egyre inkább az alapítvány tűnik szimpatikusnak) csak a pénzügyi és jogi hátteret adná. Ha később az ötlet kinövi magát, az ötlet gazdája bármelyik pillanatban kiviheti azt egy különálló cégbe, hisz onnantól kezdve már nincs szükség az inkubátorra. Maga az inkubátor cég a bevétel bizonyos százalékát tartaná meg magának, ebből fedezné saját működési költségeit. Ez némi plusz terhet ró az ötletgazdára, de mivel többen vennék igénybe az inkubátor cég szolgáltatását, ezért a költségek szétoszlanának. Talán még szimpatikusabb megoldás az alapítványi forma, ahol a működési költség egy nagy részét piaci szereplők adományai adnák. Hát, valami ilyesmi körvonalazódott az agyamban …

Ez persze még nem oldaná meg a barátságtalan gazdasági környezet problémáját, de talán segíthetne abban, hogy a jó ötletek ne halljanak el még azelőtt, hogy igazán megszületnének …

Bizonyára sokan ismerik a Diaspora projektet. Ez egy Facbook-hoz hasonló közösségi háló, viszont teljesen nyílt és ingyenes. Bárki csinálhat vele magának egy saját kis Facebook-ot (bár inkább Google+-ra hajaz). A nagy jóság, hogy az egyes saját kis Facebook-ok (itt pod-nak hívják ezeket) felhasználói felvehetik egymást. Így egy hatalmas, világméretű közösséget alkotnak. Kb. erről van szó. De ebben a bejegyzésben nem is ez a lényeg …

A rendszer története mesébe illő. 4 egyetemista diák kitalálta ezt a kis okosságot, és meghirdette egy Kickstarter
nevű adomány gyűjtő oldalon. Kezdetben 10.000$-t kértek a megvalósításra. Ennyi kellett ahhoz, hogy létrehozzák ezt a teljesen ingyenes rendszert. A dolognak valahogy híre ment. A NewYork Times is írt az “ingyenes Facebook”-ról. Az embereknek tetszett az ötlet, és tolták is az adományokat. Annyira nagy sikere volt, hogy végül a 10.000$ helyett összejött több mint 200.000$. Azóta a srácok előálltak az alpha verzióval és remélhetőleg a projekt egyenes úton menetel a siker felé. Igazi amerikai sikertörténet, ugye?

Ez annyira jól hangzott, hogy gondoltam magam is belevágok valami hasonlóba. Szabadúszó fejlesztő vagyok, amúgy is projekt munkákból élek. Miért ne lehetne az egyik projektem egy Diasporához hasonló ingyenes rendszer, amit nem valamilyen konkrét megrendelő fizet, hanem a közösség dobja össze rá a pénzt? Szívesen dolgoznék rajta, örömmel töltene el a fejlesztés. Megcsinálnám ingyen is, de valamiből ugye élni kell. Ezért kellenek az adományok …

Utána olvastam hát kicsit a Kickstarteren ennek a Diaspora projektnek és véletlenül találtam egy projekt elszámolást. Itt tételesen látszik, hogy miként költötték el a srácok a pénzt. Jártak konferenciákra, nyomtak pólókat, de ugye a legnagyobb rész a fejlesztők fizetése. 4 ember fizetése 1 évre 103 202$, erre az adó 10 549$ és volt valami Disability Isurance (talán a TB lehet), ami 1 083$. Összesen tehát olyan 11% ment el mindenféle adókra meg hasonlókra a fizetések után. Na, kb. itt ment el a kedvem az egésztől. Mi van, ha összegyűjtök valamennyi pénzt az én kis projektemre és valaki kér egy ilyen elszámolást tőlem? SZJA, TB, stb., és rögtön 40-50%-a el is ment a pénznek adóba. Csinálhatom EVA-s cégként (mondjuk feltételezem, hogy máshol kapom a jövedelmem), így 30% (jövőre 37%). Ez eggyel barátibb, de még így is égne a pofám, hogy az adományként kapott pénz egy jó részét nem a projektre fordítom. Nem érdekes, hogy közhasznú a dolog és teljesen nonprofit. Csinálhatok rá alapítványt, stb. akkor is így kell adóznom utána. Ha adományozó lennék, én nem szívesen adnék így pénzt egy projektre, hogy tudom, a pénzem egy igen jelentős része nem a projekt megvalósítására fordítódik. Mit lehet hát tenni?

Az egyik lehetőség, hogy az ember vagy megcsinálja a szabadidejében (ami így akár a végtelenségig húzódhat), vagy egész egyszerűen hagyja az egészet a francba. A bátrabbja megpróbálhatja összegyűjteni a pénzt és ha szerencséje van, sikerül eltitkolnia az adóhatóság elöl, ami viszont elég rizikós.  Végső megoldás, hogy az ember külföldön alapít egy offshore céget. Ez utóbbi azért elég bonyodalmas, és az egyszeri geek, akinek volt egy jó ötlete, biztosan nem jut el ideáig. Ráadásul ez is csak fél legális megoldás, mert ha haza akarom hozni a pénzt, megint kezdődik a susmus.  Ezekben a megoldásokban egyetlen közös motívum van. Az államnak egyikből sincs bevétele. Jó ez vajon? Nem hiszem …

Hát, ezért nem Magyarok fogják fejleszteni a következő Diasporát …

Távol áll tőlem a közgazdaságtan, a politika meg még inkább. De az informatikai vonatkozás miatt úgy gondoltam, megér a dolog egy bejegyzést. Mostanában a csapból is az folyik, hogy milyen nagy gondba kerültek azok az emberek, akik annak idején hitelt vettek fel devizában, most pedig dupláját kellene kifizetniük. Egy barátom is ebbe a helyzetbe került, aztán kitalálták ezt a végtörlesztés dolgot, és gyorsan élt is a lehetőséggel. Ahhoz viszont, hogy visszafizesse a kölcsönt, egy másik hitelt kellett volna felvennie, és hát az sem volt azért annyira csábító. Az volt a szerencséje, hogy egy másik barátomnak volt némi elfekvő pénze, amit eddig a bankban tartott. Megegyeztek hát, hogy az egyik barátom kölcsön adja a pénzét a másik barátomnak, és a banki hitelnél sokkal kedvezőbb kamatot kér érte. A hitelt visszafizető barátomnak ez nagyon jó, mert kevesebb kamatot kell fizetnie, és a hitelező barátom is jól jár, mert magasabb kamatot kap a pénzére, mint amit a bank adna. Nem egy hatalmas trükk, a bank is ezt csinálja, beszedi az egyik oldalon a pénzt, ígér rá X % kamatot, a túloldalon meg kölcsönadja Y%-ért. A kettő közötti különbséget meg zsebre teszi. Ebből vannak a szép márvány épületek, a csodaszép autók, meg a tengerparti nyaralók. A barátomék kihagyták a dologból a bankot, így aztán mindenki jól járt (természetesen a bankot kivéve). Amikor meghallottam ezt a rövid kis történetet, akkor fészkelte a fejembe magát az a gondolat, hogy miért nem tud ez nagyban is működni? Hányan lennének a mostaninál sokkal kisebb slamasztikában, ha lenne egy ilyen barátjuk, akinek van egy kis elfekvő pénze …

Aztán rájöttem, hogy ezt a dolgot igazából már kitalálták, erre való a közösségi kölcsön. Ezzel próbálkozik pl. a noba.hu. Itt ugye az történik, hogy vannak emberek akik hitelt szeretnének felvenni, és vannak emberek, akik pénzt adnának némi kamatért cserébe. Mivel az egész folyamatból hiányzik a bank, ezért a hitelezők kérhetnének kicsit magasabb kamatot mint amit a bank adna, a hitelt felvevők pedig még így is jobb feltételekkel kapnák meg a pénzt mint a banktól. Amit amúgy a bank tesz zsebre, az szétoszlana a két fél között. Egy gond van csak, hogy Magyarországon ilyet nem lehet. Nem adhatok kölcsön pénzt a haveromnak kamatra. Ennek ellenére azért adok neki, csak mivel ennek nincs szabályos formája, ezért nem lehet pl. megadóztatni. Ami ennél is rosszabb, hogy ha valakinek nincs kitől kölcsönkérni, akkor megy az uzsoráshoz, aki irreális kamatot kér a pénzre, és ha nem fizet a delikvens, még jól meg is veri. Lehet, hogy lenne kellő kereslet és kínálat is, de ezek az emberek nem fognak egymásra találni, mert ez az egész jelenleg illegális. Így nem készíthetek olyan weblapot, ahol kamatra adhatnak kölcsönt egymásnak emberek. Nem azt mondom, hogy ez megoldaná minden eladósodott ember problémáját, de ha csak néhány embernek segítene a dolog, akkor már volt értelme …

A közösségi hitelezéssel kapcsolatban sokaknak lehet ellenérzése. Például hogy mi a biztosíték arra, hogy a kölcsönt adó visszakapja a pénzét. Erre például az lehet a megoldás, hogy sokan adnak kölcsön sokaknak. Mindenki mondjuk csak néhány ezer Ft-ot dob be egy-egy kölcsönbe. Így ha van mondjuk 100 000 Ft-om, akkor azt nem egy embernek adom oda, hanem 20-nak. Így megoszlik a kockázat. Persze még így is megeshet, hogy elözönlik a szolgáltatást azok, akik ilyen kölcsönök vissza nem fizetéséből próbálnak meggazdagodni. Ezt talán a mostanában már eléggé elterjedtnek mondható közösségi hálózatok segíthetnének megoldani. Az emberek minősíthetnék egymást, a hitelezők “lenyomozhatnák” kinek adnak kölcsön. Például ha a barátom barátja szeretne kölcsönt kérni, akkor megkérdezhetem a barátomat, hogy a kölcsönt kérő mennyire megbízható. Végső soron pedig ott a törvényi megoldás, a kölcsönt kérő valamilyen írásbeli biztosítékot ad a hitel visszafizetésére. Talán ez utóbbi rendezésére és betartatására érdemes lehet fenntartani valamilyen köztes szervet, de semmiképp nem egy márványépületeket, telefonos kisasszonyokat, és gazdag bankárokat fenntartó bankot.

Talán egy lehetséges megoldás, ha a közösségi hitelezést szervező weboldal papíron bank lenne. Olyan bank, ami teljesen online működik, minimális haszonnal, és ahol az egyes ügyfelek teljesen direkt módon megmondhatnák, hogy a bank hova fektesse a pénzét (kinek adjon kölcsön). A bank tehát bankként adna hitelt, és adna kamatot az emberek pénzére, de mindezt minimális haszonnal, és személyre szabottan. Hiszen mindenki azon emberek után kapná meg a kamatot, akiknek a bank az ő jóvoltából kölcsönt adott. Nem ismerem a vonatkozó törvényeket, de ez így talán kivitelezhető lenne. A pénz az országban maradna (nem egy külföldi tulajdonú bank keresne rajta), meg lehetne adóztatni, és mindenki jól járna, a kölcsönt szervező weboldal fenntartója, a kölcsönt adó, és a kölcsönt felvevő is …

Ha valaki a kvantummechanikáról akar írni, nagyon ingoványos területre téved. Résen kell lenni, mert ha nem vagyunk elég körültekintőek, könnyen félreérthetjük az egészet. Éppen ezért aztán úgy döntöttem, hogy a helyett, hogy a kvantummechanika egészéről írnék, inkább kiragadom az egyik talán legérdekesebb aspektusát. Mindezt amolyan kedvcsinálóként, bízva abban, hogy így többen gondolják majd úgy, érdemes mélyebben megismerkedniük a fizika ezen részével. A többféle ismeretterjesztő anyag közül kiemelnék kettőt: Teller Ede előadásait, és a Schrödinger macskája című könyvet. De a Wikipedia vonatkozó szócikkei is egészen bőbeszédűek a témával kapcsolatban. Ennyi előkészítés után most ugorjunk neki annak, ami ennek a bejegyzésnek a fő témája, vagyis a determinizmus és a szabad akarat kérdésének.

Az ember alapvető vágya, hogy megismerje az őt körülvevő világot, és alapvető hite, hogy ezt meg is tudja tenni. Ez a hit tulajdonképpen a természettudományok közös alapja. Amikor Newton és társai letették a Klasszikus fizika alapjait, úgy tűnt, egész közel érkeztünk a célhoz, vagyis a világ megértéséhez. Egyértelműnek tűnt, hogy a világot logikus fizikai törvények irányítják, melyeket ha feltárunk, bármilyen objektum viselkedését leírhatjuk segítségükkel és leránthatjuk a leplet a természet minden titkáról. Mindennek azonban volt egy igen kellemetlen következménye. Ha mindez így van, akkor ha egy adott pillanatban ismerem a világ minden részecskéjének állapotát, a törvények segítségével kiszámolhatom azok állapotát a tetszőleges távoli jövőre nézve. Tehát a jövő a törvények által teljes mértékben meghatározott. Ez tehát azt jelenti, hogy valamikor a világ kezdetén az ősrobbanás pillanatában volt a részecskéknek valamilyen állapota, és azóta az egész világot ezek a fix törvények irányítják. Tehát már a világ kezdetén eldőlt, hogy én megszületek, hogy megírom ezt a bejegyzést. Tulajdonképpen az egész életem el van döntve egészen a halálomig, és ha a fejem tetejére állok is, akkor sem változtathatok ezen. Tehát ha a természet valóban teljesen kiismerhető, azzal végérvényesen elveszítjük  a szabad akarat lehetőségét.

Ahogy azonban fejlődött a tudomány, rábukkantak egy igen érdekes szabályra. Ha elég kicsiny dolgokat vizsgálunk, vannak bizonyos tulajdonság párok, amiknek az értékét csak bizonyos pontatlansággal tudjuk megmérni. Ezt a szabályt a fizikában Határozatlansági relációnak hívjuk. Emiatt aztán nem tudjuk teljesen pontosan megmondani egyszerre egy részecske helyét, és azt, hogy merre tart. Egyiket vagy másikat megmérhetjük tetszőleges pontossággal, de a kettőt együtt sohasem. Valamiképp a természeti törvények úgy vannak megalkotva, hogy ezt ne tehessük meg, és ez olyan alapvető törvényszerűség, hogy ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem tudunk olyan elmés mérőrendszert alkotni, amivel ezt megtehetnénk. Albert Einstein, akit méltán nevezhetünk a 20. század legnagyobb géniuszának ezt nem vette be, és számos gondolatkísérletet kieszelt a határozatlansági reláció megcáfolására. Olyan elmés elrendezéseket, amelyek segítségével pontosan meg lehetne mondani ezeknek a komplementer mennyiségeknek az értékét. Tehát például azt, hogy adott pillanatban a részecske hol tartózkodik, és merre tart. Einstein azonban bármennyire is zseniális tudós volt, képtelen volt olyan gondolatkísérletet kieszelni, ami mindezt megcáfolhatta volna. A természet makacsul tartotta magát ehhez a bizonytalanságához. Bár bepillantást engedett sok titkába, ezt az egy utolsót úgy tűnik megtartotta magának. Ezt a kényszerű pontatlanságot valamiképp be kellett építeni a fizikába. Ennek eredménye lett a kvantummechanika. A kvantummechanikában az egyes objektumok fix tulajdonságait a hullámfüggvény írja le. Eddig egy részecske helyzetét 3 koordinátájával adtuk meg, innentől kezdve viszont ezt egy függvénnyel kell helyettesíteni, ami azt adja meg, hogy adott helyen milyen valószínűséggel található az a részecske. Ez matematikailag egy jól kezelhető dolog, komplex számok segítségével nagyon jól lehet ezekkel számolni. Ahogyan eddig azt mondtuk, hogy itt volt, erre ment, és itt lett a részecske, most azt mondjuk, hogy itt volt, és ha erre megy, akkor adott valószínűséggel itt lesz. Bár az e mögött lévő matematika bonyolult, mégis kezelhető. Továbbra is leírhatjuk a dolgok viselkedését, de most már csak valószínűségi alapon. Annyira alapvető ez a valószínűségi leírás, hogy a fizikusok azt javasolták, tekintsük ezt a világ alapvető reális leírásának. Mivel a részecske helyzete csak a mérés pillanatában lehet ismert, felejtsük el ezt az egész részecske dolgot, és helyettesítsük be a hullámfüggvénnyel. Ha mérést végzünk az objektumon, akkor a mért komponenst tetszőleges pontossággal meghatározhatjuk. Tehát egy adott pillanatban megmérhetjük mondjuk a részecske helyét. Ekkor pontosan tudni fogjuk, hogy ott van, de amint befejezzük a mérést, csak tippelhetünk, hogy a következő pillanatban hol fogjuk megtalálni. A kvantummechanikában ezt úgy mondják, hogy a mérés hatására összeomlik a hullámfüggvény. Azt mondhatjuk tehát, hogy a fizika szempontjából a részecske nem is igazán létezik, amíg nem figyeljük meg. Olyan mint ha egyszerre lenne mindenhol. Aztán mikor megfigyeljük, egyszer csak megtaláljuk valahol, mégpedig olyan valószínűséggel, amit a hullámfüggvény ad meg. Első hallásra badarságnak tűnik a dolog. Azt még valahogy csak-csak megemészti az ember, hogy valamit nem lehet pontosan megmérni, de azt mondani, hogy akkor az a valami nincs is, vagy hogy éppen kicsit mindenhol van, az elég vad. A természet azonban makacsul ragaszkodik a bizonytalansághoz, olyannyira, hogy inkább a józan észnek ellentmondó dolgokat produkál. Ilyen példa az alagút effektus.

Az alagút effektus lényege, hogy van egy fal, aminek az egyik oldalán részecskék vannak. Mivel tudom, hogy hol van a fal, pontosabban megmondhatnám, hogy hol helyezkednek el a részecskék, hiszen azt biztosan tudom, hogy a faltól jobbra van az összes. Ez elrontaná a bizonytalanságot, hisz azt kellene találnom, hogy ha egy ideig nem mérem meg a részecskék helyzetét, majd újra mérést végzek, akkor egyes részecskéket kis valószínűséggel ugyan, de a fal túloldalán találok. Ez ugye nem lehetséges, mert annak, hogy valami átmegy a falon, 0% a valószínűsége, tehát máshogy fog alakulni a valószínűségi eloszlás, mint ahogy azt a kvantummechanika jósolná a természet “bizonytalanság utáni vágya” alapján. Nos, a helyzet az, hogy ezek az alattomos részecskék szolgai módon szót fogadnak a természet ezen alapszabályának, és kihasználva, hogy épp nem nézünk oda, átmászkálnak a falon. Olyan mint ha néhány részecske (a valószínűségi eloszlásnak megfelelően) kis alagutat fúrna a falon, és azon átbújna. Ezért is nevezik ezt a jelenséget alagút effektusnak. Erről az egészről Teca nevű kutyánk jut eszembe. Kis Tyatyó (így becéztük) imádott a kanapén ülni, habár nagyon jól tudta, hogy oda nem szabad neki menni. Amikor nem látta senki, felült a kanapéra, de közben nagyon fülelt. Ha bármi neszt hallott, lemászott a földre. Képtelenek voltunk olyan halkan megközelíteni, hogy ne vegye észre, és ha bár a kanapén lévő szőrszálak árulkodó jelei voltak annak, hogy ott járt, soha nem tudtuk rajtakapni, és megszidni ezért. Hát a részecskék is valahogy így viselkednek. Amíg figyeljük őket, szépen elnyüzsögnek a helyükön, de ha nem nézünk oda, mindenféle alattomos dolgot követnek el, például átmászkálnak a falakon. Rajtakapni azonban soha nem tudjuk őket.

Vannak más komplementer mennyiségek is, ilyen például az energia és az idő. Tehát egy részecske energiája nem határozható meg teljesen pontosan tetszőlegesen kicsi időintervallumban. Ebből az következik, hogy kis időkre egészen nagy energiákra tehet szert, ez pedig igaz az üres térre is. Mivel Einstein óta tudjuk, hogy az anyag az energia egyfajta megjelenési formája, ez azt jelenti, hogy igaz csak rövid időre, de részecskék ugrálhatnak elő a semmiből. Ez is olyasmi, amit nehezen fogad be az ember agya, pedig így van, és ez sok fizikai jelenség megmagyarázásában segített.

Most, hogy sikerült egy kis betekintést nyerni a kvantummechanika világába, térjünk kicsit vissza a determinizmushoz. Ha a kvantummechanika állításai a határozatlanságot illetően igazak, és ez valóban a természet egy alapvető törvényszerűsége, akkor habár ismerhetjük a részecskék állapotát egy adott pillanatban, elvi képtelenség megjósolni a részecskék állapotát a jövőben. Így a világ nem determinisztikus, nincs semmi eleve eldöntve, és visszanyerjük a szabad akarat lehetőségét. Amit veszítünk, az pedig a természet teljes megismerése, hiszen ha a kvantummechanika igaz, soha nem láthatjuk meg, hogy mi történik a színfalak mögött. Soha nem érthetjük meg, hogy miképp mennek át a részecskék a falakon, vagy hogy mi dönti el, hogy egy részecskét itt vagy éppen ott találunk meg.

Hát ez az a dolog, amit Einstein nem akart elfogadni. Innen a híres mondása, miszerint “Isten nem kockázik”. Bár a természet makacsul tartotta magát a bizonytalansághoz, Einstein legalább ilyen makacs volt a természet teljes megismerését illetően. Azt állította, hogy habár nagyon úgy tűnik, hogy a kvantummechanika működik, az nem lehet a természet végső magyarázata. Kell lennie valaminek a felszín alatt. Valaminek, ami pontosan megmondja, hogy a következő pillanatban hol fogjuk megtalálni az adott részecskét. Lehet, hogy ezt a valamit soha nem láthatjuk, nem mérhetjük, de létére következtethetünk. A részecskéknek ezeket a rejtett tulajdonságait nevezzük rejtett paramétereknek. Einstein úgy gondolta, hogy a kvantummechanika valószínűségei valami felszín alatt meghúzódó véletlenszerű, kaotikus folyamat eredményei, olyan mint mondjuk a Brown-mozgás. Ki is eszelt egy gondolatkísérletet annak bizonyítására, hogy van valami a felszín alatt, tehát hogy léteznek ilyen rejtett paraméterek. Ez volt az EPR-paradoxon, aminek gyakorlati ellenőrzése a Bell egyenlőtlenség segítségével történhet. A dolog lényege, hogy ha statisztikailag vizsgálunk egy rendszert, az eloszlások valószínűségére más jóslatot ad a kvantummechanika, és mást a rejtett paraméterek elmélete. A kísérletet végül sikerült a gyakorlatban is elvégezni, amit sajnos Einstein már nem élhetett meg. A kísérlet pedig egyértelműen azt mutatta, hogy nincsenek rejtett paraméterek. A kvantummechanika tehát sokadjára is győzedelmeskedett. El kell fogadnunk, hogy a dolgok bizonyos szempontból csak akkor léteznek, ha épp megfigyeljük őket, és viselkedésükre is csak valószínűségi jóslatokat tehetünk. Úgy tűnik, hogy a determinizmusnak lőttek, és bár visszakaptuk a szabad akarat lehetőségét, elvesztettük annak reményét, hogy a természetet a végletekig megértsük.

Hát eddig tartott volna a kvantummechanikáról szóló kedvcsináló. Én azonban egy picit még továbbfűzném ezt az egészet pusztán filozófiai alapon. Mi lett volna, ha Einsteinnek igaza van, és a Bell-egyenlőtlenség kísérleti ellenőrzése azt mutatja, hogy léteznek ilyen rejtett paraméterek? Mi lenne, ha kiderült volna, hogy a színfalak mögött a világot determinisztikus törvények irányítják aminek a kvantummechanika csak a felszínét mutatja? Ha a valószínűségi jelleg csak egy bonyolult, kaotikus, mégis determinisztikus alapon működő világ azon metszete, amit képesek vagyunk belőle érzékelni? Ez automatikusan azt jelentené, hogy elveszítettük a szabad akarat lehetőségét? Teller Ede úgy fogalmazott, hogy a determinizmus egyik nagyon szomorú következménye, hogy “Isten munkanélküli lett”. A kvantummechanikával és a determinisztikus világ képének megszűnésével “Isten visszakapta a munkáját”. De vajon ehhez szükség volt a determinizmus teljes lerombolására, vagy egy ilyen hipotetikus Isten elfér egy tisztán determinisztikus világba is? Maga a kérdésfeltevés elsőre teljesen értelmetlennek tűnik a fentiek fényében, hiszen az írás elején pont azt bizonygattuk, hogy egy determinisztikus világban az univerzum keletkezésekor minden eleve el lenne döntve. Mégis úgy gondolom érdemes kicsit elgondolkodnunk ezen. Ha a törvények determinisztikusak, az azt jelenti, hogy ha ismerjük egy A rendszer minden részecskéjének állapotát, akkor abból a törvények segítségével kiszámolhatjuk ennek a rendszernek az állapotát egy tetszőleges későbbi időpontban. Ez a definíció azonban nem mond semmit arról, hogy mi történik azokkal a rendszerekkel, vagy egyszerűen az A rendszer azon részeivel, amiknek nem ismerjük pontosan az állapotát. Nos, ezekkel a részekkel bármi történhet a nélkül, hogy a determinisztikus törvényeink sérülnének. Az alapgondolat hasonló ahhoz, mint amit a kvantummechanika állít, vagyis hogy a dolgok nem is igazán léteznek addig, míg nem figyeljük meg őket. Hogy mindez hogy fér bele egy determinisztikus világba, arra mutatnék egy nagyon egyszerű példát. Vegyünk egy dobókockát ebben a teljesen determinisztikus hipotetikus világban. A kérdés, hogy jut-e hely egy hipotetikus Istennek ebben a világban? Tegyük fel, hogy ismerjük a dobókocka minden részecskéjének helyzetét, és ismerjük a kockára ható összes erőt. Mivel a törvények determinisztikusak, Isten pedig tartja magát a szabályokhoz, nincs lehetősége beavatkozni. A kockával dobott szám a kocka feldobásának pillanatában meghatározott. Ezen nincs is mit tovább gondolni. Most csökkentsük az információt, amit a rendszerről tudunk. Egyszerűen csak dobjuk fel a kockát, és nézzük meg mi lesz az eredmény. Most csak egyetlen dolgot tudunk mondani, mégpedig azt, hogy ha a kocka szabályos, akkor megfelelően sok próbálkozás után a dobott számok eloszlásának egyenletesnek kell lennie. Ezt fogjuk tapasztalni akkor, ha a dobókockánk az előbbieknek megfelelően determinisztikus törvények szerint működik, de arra is lehetőség van, hogy beavatkozzon a hipotetikus Isten, és egy egy dobás értékét ő határozza meg. Az egyetlen dolog, amire ügyelnie kell, hogy a dobott értékek eloszlása végül egyenletes legyen. Ebben az esetben a beavatkozás ténye kimutathatatlan. Bármilyen kísérletet is végezzünk, azt találjuk, hogy a világot determinisztikus törvények irányítják. Azt is megtehetjük, hogy dobálunk a kockával, és teljesen véletlenszerűen döntjük el, hogy mikor nézzük meg az eredményt. Ilyenkor szinte semmit nem tudunk jósolni az eredményeket illetően, tehát hipotetikus Istenünknek még nagyobb szabadsága van abban, hogy eldöntse a dobások eredményét. Mondhatjuk persze, hogy a hipotetikus Isten lehetőségének bevezetése csak egy alattomos kis trükk. Egyszerűen “elrejtettük Istent” a megfigyelhetetlen dolgok leple alá, aki akkor piszkálja csak a világot, míg nem nézünk oda. Olyan mint a kutya a kanapén. És hogy honnan a bátorság, hogy egy ilyen hipotetikus Istent természettudományos szintű lehetőségnek tekintsünk? Nos, ez a “rejtsünk dolgokat az érzékelhetetlenség leple alá” gondolat nem új keletű. A fizikában mostanában nagy divatja van a húrelméleteknek. A húrelmélet szerint a részecskék kicsiny húrokként írhatóak le. Az egésszel csupán annyi a gond, hogy csak akkor működik, ha a világ minimum 11 térdimenziós. Hát ebből a 11-ből 3 meg is van, de hol a többi 8? A fizikusok válasza erre, hogy össze vannak gubancolódva méghozzá a Planck hossznál kisebb térfogatba.  A Planck-hossz az a legkisebb távolság amit elméletileg valamilyen módon érzékelhetünk. Ha valami a Planck-hossznál kisebb arról nem szerezhetünk tudomást. A húrelmélet a maga 11 megfigyelhetetlen területre rejtett dimenziójával természettudományos szempontból teljesen elfogadható, ehhez képest pedig nem is tűnik olyan nagy szentségtörésnek a mi hipotetikus Istenünk, amit a nem megfigyelt jelenségek rejtenek el.

De mire jó ez az egész okfejtés? Egyfelől tudjuk, hogy nincsenek rejtett paraméterek, következésképp a kvantummechanika felszíne alatt nem lehet determinisztikus világ, másfelől az egész csak fikció. Amiért mindezt leírtam, az újra a szabad akarat kérdése. A kvantummechanika lehetővé teszi ugyan a szabad akarat létezését, de a természet nem biztos hogy él is ezzel a lehetőséggel. Döntéseinket csak akkor irányíthatják a megismerhető világon túli törvények, ha agyunk működésére kihatással vannak a kvantumvilág eseményei. Elég vad gondolat, hogy az agyi folyamatokat olyan jelenségek irányítsák, amik az elemi részecskék szintjén jelentkeznek. Ennek az elméletnek nagy híve Roger Penrose. Akit a téma mélyebben érdekel, olvashat róla a Nagy a kicsi és az emberi elme c. könyvben. A könyvben Penrose álláspontja mellett olvashatjuk Stephen Hawking ellenvéleményét is, mely szerint semmilyen jel nem mutat arra, hogy az agyat ilyen kvantumos folyamatok irányítanák. A rossz hír az, hogy a makroszkopikus rendszerekben a kvantumvilág folyamatai kiegyenlítik egymást, és determinisztikus rendszereket kapunk. Ha nem így lenne, nem építhetnénk mondjuk számítógépeket, amik teljesen kiszámíthatóan működnek. Ha tehát az agy úgy működik mint egy számítógép, akkor ott vagyunk ahol a legelején. Nincs szabad akaratunk, hiszen agyunk működését a makrovilág tökéletesen kiszámítható törvényei irányítják. Ezek fényében talán jobban érthető a fenti okfejtés. Ez alapján úgy is elfér a világban a szabad akarat, ha az agy működésében nem vesznek részt kvantummechanikai folyamatok. A lényeg mindössze annyi, hogy ne figyeljük meg, csakúgy mint a példa béli dobókockát. Ha az okfejtés helyes, akkor mindig fogunk találni valamit, ami megakadályozza hogy megértsük agyunk, és ezzel együtt a tudat működését, és elvegyük a szabad akarat misztériumát. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy soha nem fogjuk tudni teljes mértékben megfigyelni az agy működését, de ha mégis, majd segít rajtunk a kvantummechanika ….

Bizonyos időközönként felreppen a hír, hogy valaki már megint örökmozgót gyártott. A konkrét megvalósítás többféle lehet. Van amikor csak mindenféle misztikus dobozokról szólnak a híradások, amiből energia jön az idők végezetéig, valamikor mindenféle pörgő-forgó kerekek meg speciálisan elhelyezett mágnesek az energia forrásai, de tulajdonképpen a vízautók (azok, amelyekbe elég sima vizet tankolni, és minden egyéb energia nélkül működnek) is ebbe a kategóriába tartoznak. Ez utóbbiról írtam is egy kis bejegyzést. Az ilyen örökmozgók körüli hírverés lefolyása általában az, hogy felreppen a hír, mindenki beszél róla, aztán jön néhány mérnök/fizikus, elmondja, hogy ez miért hülyeség, végül szépen lecseng az egész. A téma nagy élharcosa itt Magyarországon Egely György. Akit mélyebben érdekel az örökmozgók témája, az már bizonyosan találkozott a nevével. Én személy szerint élvezettel olvastam a könyveit, és ha bár a bennük foglaltakkal nem teljesen értek egyet, azt mindenképp meg kell hagyni, hogy a leírtakban van fantázia. Ebben a bejegyzésben azt próbálom majd elemezgetni, hogy mi indokolja a mérnökök erős arroganciáját ezekkel a szerkezetekkel szemben, valamint hogy ha egyszer mégis sikerül egy működő példányt összehozni, az a meglévő tudásunk alapján vajon hogyan működhet.

Elsőnek tehát kezdjük azzal, hogy mi az, ami miatt egy mérnököt vagy fizikust elfog a dühroham, mikor tudomást szerez a legújabb ilyen örökmozgóról. Nos, az örökmozgók működését megakadályozó egyik legalapvetőbb dolog az energiamegmaradás elve. Ez nagyon röviden annyit jelent, hogy egy zárt rendszernek az energiája nem változhat. Úgy is szokták egyszerűen mondani, hogy “energia nem vész el, csak átalakul”. Persze ahogy nem tűnik el, úgy nem is lesz a semmiből. Ez annyira fundamentális elv a fizikában, hogy ha nem így működnének a dolgok, jó eséllyel dobhatnánk ki az egészet a kukába. A fizikusok nagy szerencséjére azonban a dolgok pont úgy történnek, ahogyan a fizikai törvényekkel leírjuk őket. Azért hozzá kell tenni, hogy a fizikának van egy nagyon nagy korlátja. Elvégezhetünk kísérleteket, felállíthatunk törvényeket, visszaigazolhatjuk őket, de mivel nem vizsgálhatjuk meg a összes lehetséges kísérleti elrendezést, soha nem lehetünk teljesen biztosak a törvény univerzális voltát illetően. Igazából hihetetlen nagy önteltségnek tűnik az univerzum egészéhez képest porszemnyi emberként bármit is állítani a világ működéséről. Gondoljunk csak bele. Egy szép nyári reggelen Newton fejére esik egy alma, erre mint a bűvész a cilinderből, előkapja a gravitáció törvényét, és azt állítja, hogy a világ minden égitestjének mozgását megfejtette. Hihetetlen bátorságnak tűnik mindezt a következtetést egy lepottyanó almából levonni. A példa persze szándékosan sarkítva mutatja be a helyzetet. Mindezt sok megfigyelés, stb. előzte meg, ráadásul az egész még működik is, úgyhogy a hatalmas önteltség ellenére ez az egész mégiscsak bejött. Mindezek ellenére azért remélem kiérezhető a történet mondanivalója. Mi itt a földön kis golyókat pöckölünk, részecskéket ütköztetünk, játszunk a kis eszközeinkkel, és mindebből megmagyarázzuk, hogy tőlünk sok fényévnyi távolságra mi történik egy fekete lyukban, pedig a legtöbb amit fel tudunk mutatni, hogy eljutottunk a holdig. Igazából azonban mindez csupán egy nagyon erős feltételezésre, vagy mondjuk inkább, hogy hitre alapul, mégpedig arra, hogy a természet működése egyszerű és megérthető. Ilyen formán igazából a fizika is besorolható lenne a vallások közé, hiszen valamilyen hitre épül. Bár meg kell hagyni, hogy más vallásokkal szemben hihetetlen logikus és konzisztens, a lehető legteljesebb mértékben összevág a tapasztalattal. Mindazonáltal szerintem azért indokolt lenne az alázat, mert még csúnya meglepetések érhetnek. Kiderülhet, hogy a természet korántsem ilyen egyszerű, csak annak mutatja magát. Volt már ilyenre példa, pont Newton és az ő gravitációja volt a főszereplő. Sokáig úgy gondoltuk minden rendben, aztán egyszer csak kiderült, hogy a Merkúr mégsem úgy mozog, mint kéne neki. A problémát végül Einstein általános relativitáselmélete oldotta fel, és egyben arra is kényszerített minket, hogy átértékeljük a világról alkotott képünket. Ilyen fordulatok bármikor beüthetnek. Általában kis ellentmondások szülik ezeket, mint hogy a fény nem úgy mozog, mint más dolgok (relativitás elmélet), vagy hogy a fekete test sugárzását nem tudjuk megfelelően képlettel leírni (kvantummechanika). Mindkét esetben a nagy fordulat előtt már azt hittük, mindent tudunk a világról, és csak 1-2 kisebb fehér folt maradt, amit hamarosan megoldunk. Ezzel szemben mindkét esetben gyökeresen kellett átalakítani az egész rendszert. Szóval, tudományunk történetére visszatekintve a kellő alázat mindenképp indokolt. Mindezek ellenére én is úgy gondolom, hogy az energiamegmaradás ki fogja állni az idők próbáját. Persze az előzőek fényében én nem merném ezt meggyőződésnek nevezni (sok fizikussal/mérnökkel ellentétben), inkább csak amolyan intuíciónak, vagy megérzésnek. De ha nem sérül az energiamegmaradás, akkor vajon hogyan működhetne egy ilyen hipotetikus örökmozgó?

Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy a trükk a rendszer zártságában keresendő. Vagyis ha találkoznék egy ilyen működő örökmozgóval, nem az jutna az eszembe, hogy bizonyosan sérül az energiamegmaradás (persze az előbbiek fényében ennek is megvan az esélye), hanem hogy az energia valahonnan kívülről jön. Így a világegyetem (min zárt rendszer) összenergiája marad konstans. Az egészet egy napelemhez lehetne hasonlítani. Gondoljunk csak bele, ott van egy lap mindenféle anyagokból speciálisan összerakva, és folyamatosan jön belőle az áram. Ráköthetek mondjuk egy villanykörtét, ami folyamatosan világítani fog. A laikus erre azt gondolhatná, hogy valamiféle örökmozgó, hiszen a napelemből és villanykörtéből álló zárt rendszerben energia keletkezik. A probléma persze könnyen feloldható, ha a napot is bevesszük a rendszerbe. A napban folyó hidrogénfúzió hatására fény keletkezik, ami energiát szállít, és ezt hasznosítja a napelem. Nincs itt tehát semmi probléma. Ha tehát Tesla elém gördülne a legenda szerint örökké működő elektromos autójával, én valami ilyen “napelem szerű” működésre tippelnék. De honnan jöhet ilyen energia? Nos, az energia szállító közegnek valami nagyon rejtélyes módon kell működnie, mivel eddig ugye nem vettük észre. A szél vagy a napenergia nem nagy kihívás, hiszen azt bőrünkön érezzük, szemünkkel látjuk, stb. Olyan dolognak kell lennie, ami csak nagyon nehezen érzékelhető, és csak valami bonyolult elrendezésben alakítható elektromos energiává, hiszen ha nem így lenne, már rég megtaláltuk volna, és felfedeztük volna ezt az univerzális áramforrást. A kérdés, tehát hogy létezhet-e ilyen nehezen kimutatható közeg, ami képes lehet energiát szállítani? Az a helyzet, hogy a fizikusok találtak már ilyesmit. Egy neutrínó nevű elemi részecskét. Ilyen neutrínóból testünk minden négyzetcentiméterén több ezer halad át másodpercenként úgy, hogy mindebből semmit nem veszünk észre. Sőt, ezek az egész földgolyón is simán átszáguldanak minden különösebb hatás nélkül. Valójában tehát hatalmas intenzitású neutrínó sugárzásban élünk úgy, hogy mindebből semmi nem látszik. Ezek a neutrínók ugyanúgy csillagok belsejében lezajló folyamatok eredményeképp keletkeznek, mint a nap fénye, de mivel a fénnyel ellentétben nem nagyon lépnek kölcsönhatásba az anyaggal, ezért fényéveket tehetnek meg az univerzumban minden ellenállás nélkül. De hogyan lehetséges mindez? Jelenlegi tudásunk szerint négyféle kölcsönhatás létezik. Az elektromágneses, az erős, a gyenge, és a gravitációs. A részecskék mindegyike ezeken a kölcsönhatásokon keresztül hat egymásra. Ha egy részecske egyetlen kölcsönhatásban sem vesz részt, akkor az olyan mint ha nem is létezne, hiszen semmilyen hatást nem gyakorol más részecskékre. A részecskék általában az elektromágneses kölcsönhatáson keresztül hatnak egymásra. Ez felelős azért, hogy nem tudunk átsétálni a falon, vagy hogy látjuk a fényt. Ha a fény nem venne részt az elektromágneses kölcsönhatásban, akkor nem látnánk semmit, hiszen a fényrészecskék egyszerűen átszáguldanának a szemünkön, pont úgy ahogyan a neutrínók is. Nos, a neutrínók csak a gyenge kölcsönhatásban vesznek részt, emiatt pedig csak igen ritkán lépnek reakcióba az anyaggal. Ennek ellenére szállíthatnak energiát. Így ha sikerülne valami olyasmit építeni, mint egy napelem, ami a napból érkező fény helyett a neutrínók áramát alakítja elektromos energiává, rögtön megvalósulna ez előbbiekben említett pszeudó örökmozgó. Egyenlőre a neutrínókat még csak kimutatni is iszonyatosan nehéz, nemhogy energiájukat hasznosítani, de létük azért felvillant előttünk egy érdekes elméleti lehetőséget. Mi van akkor, ha léteznek még ilyen “rejtett” részecskék, eddig ismeretlen kölcsönhatások, vagy más energia szállítására alkalmas folyamatok? Lehetséges, hogy miközben azt gondoljuk, hogy nincs körülöttünk semmi, valójában hatalmas mennyiségű rejtett energiában úszunk, amit az univerzum csillagaiban folyó magfúzió, vagy más folyamatok termelnek, és amit valami igen speciális elrendezés segítségével ki tudunk nyerni. A neutrínó az élő példa arra, hogy ilyesmi létezhet, és semmiféle ellentmondásban nincs a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Igazából számomra ez az az ok, ami miatt érdemes odafigyelni mindig, mikor felreppen a hír, hogy valaki örökmozgót épített. Lehet, hogy 1000-ból 999 esetben tévedésről van szó, de talán az 1000. mégis működik …

Mindenek előtt köszönet Maczák Balázsnak, aki felhívta a figyelmem az új firmware verzióra. Nélküle nem készült volna el ez a bejegyzés.

No de miért is érdemes firmware-t frissíteni? A Galaxy Spica egy jó ár/érték arányú Androidos belépő telefon. Annak idején, mikor még én vettem az enyémet, olyan 60 000 Ft körül lehetett megkapni (jelenleg olyan 30 000-40 000 Ft körül lehet) 1.5-ös Android firmware-el. Időközben aztán az ember kinövi. Jó lenne magasabb verziós Android, lehetne kicsit gyorsabb, hiányzik a multitouch támogatás, vagy a programok sd kártyára helyezésének lehetősége (nekem ez utóbbi kettő hiányzott leginkább). Ilyenkor az ember első gondolata, hogy cseréljük le a jó öreg Spica-t valami újabb modellre. Pedig sokan nem tudják, milyen tartalékok vannak ebben a kis eszközben. Kis bátorsággal körülbelül fél óra alatt a fenti feature-ök közül mind elérhetővé tehető a telefonon. Igen, a multitouch is! Régebben úgy gondoltam, hogy a Spica-n hardver okokból nem elérhető ez a lehetőség, de egy sima szoftver frissítés után ez is remekül működik. Nézzük hát, mi a frissítés folyamata.

Elsőként root-olni kell a telefont, amihez itt (http://www.addictivetips.com/mobile/root-samsung-galaxy-spica-i5700-with-leshaks-kernel/) megtalálhatunk minden szükséges kelléket.

1. Mielőtt bármihez kezdenénk, az sd kártya root könyvtárába másoljuk fel az  LK2-02-1_update.zip állományt.
2. Töltsük le az Odin-t innen (cloud.addictivetips.com/wp-content/uploads/android/samsung/galaxy-spica/Odin_v4_03.zip).
3. Kapcsoljuk ki a telefont, majd a hangerő szabályzó gombot lefelé nyomva és a fényképező gombot nyomva tartva nyomjuk meg hosszan a hívás bontás gombot. Így bekapcsolva a telefont az download módba kerül.
4. Az Odin-ban nyomjuk meg a Reset files gombot, majd az ops részbe tallózzuk be a spica_jc3.ops fájlt (ezt az Odin-hoz csomagolva megtaláljuk).
5. Bontsuk ki a i5700_LK2-02_PDA.zip állományt, és a tartalmát tallózzuk be a PDA részhez.
6. Nyomjuk meg a Start gombot. Ekkor az Odin feltölti a telefonra az új loadert.
7. Ha az Odin végzett, a telefonon megjelenik egy menü, ahol az ‘Apply any zip from SD’ opcióval kiválaszthatjuk az előzőleg oda másolt zip-et.
8. Újraindítás után van egy root-olt telefonunk, tehát félig megvagyunk.

Root-olást követően már könnyedén telepíthetünk új ROM-ot. A Samdroid ROM 2.2-es változatát innen (http://forum.samdroid.net/f53/samdroidmod-2-2-1-a9-froyo-aosp-i5700-3017/) tölthetjük le, de a Wikipedia-n találhatunk néhány hasznos linket más ROM-okra. A ROM telepítéséhez végezzük el a következő néhány lépést:

1. Másoljuk fel a ROM állományt az sd kártyára.
2. Indítsuk el a telefont recovery módban a hangerő szabályzót lefelé nyomva, valamint a hívás fogadás és bontás gombokat egyszerre nyomva tartva. Ilyenkor előjön a boot menü, amivel már találkoztunk.
3. Ha akarunk, itt készíthetünk backupot a jelenlegi rendszerről, de mivel jó esetben a címlista, a naptár bejegyzések, és a többi hasznos dolog a Google szervereire is le van szinkronizálva, erre sokszor nincs is szükség.
4. Van egy Wipe data & cache menüpont, ezzel tisztára törölhetjük a telefon memóriát.
5. Válasszuk ki a ROM zip-et az sd kártyáról az Apply menüpont használatával.
6. A frissítés utáni reboot, és néhány percnyi várakozás után (4-5x újra fog indulni a telefon, addig hagyjuk békén, ellesz magában) a szépséges új 2.2-es Android UI fogad minket.

Ennyi az egész. Az egész procedúra körülbelül 15 percig tart, és a végén egy megújult telefon fogad minket. Telepíthetünk alkalmazásokat SD kártyára, használhatjuk a 2 ujjas nagyítást, és a 2.2-es Android virtuális gépébe bekerült JIT-nek köszönhetően sok alkalmazásunk is gyorsabban fog futni (2-3x-os gyorsulás is tapasztalható bizonyos alkalmazások esetén). Szerintem mindenképp megéri …

Nemrégiben írtam egy rövid bejegyzést a Mercurial elosztott verziókezelő rendszerről. Ott a TortoiseHg-n keresztül mutattam be a rendszer lehetőségeit dióhéjban. Mivel azonban elsősorban a fejlesztésekhez használok verziókezelő rendszereket, szükségem volt egy Eclipse pluginre. Nagyon rövid keresés után rá is találtam a HgEclipse kiegészítőre. A kiegészítő telepítése nagyon egyszerű: a szokásos módon a honlapon található update URL-t kell megadni az eclipse-nek, ahonnan a rendszer lehúzza a kiegészítőt, és folyamatosan követi is annak frissítéseit. A HgEclipse nagyon jól integrálódik az Eclipse általános verziókezelő moduljába. Tehát a funkciókat a Team menüpont alatt fogjuk megtalálni, itt hozhatunk létre tárolót, innen commit-olhatunk, stb. Az egész annyira kézre áll, hogy ha lehet ilyet mondani, még kényelmesebb is a használata, mint a TortoiseHg-nek (pedig ahhoz sem kell atomfizikus diploma).  Nézzük is meg dióhéjban, hogy működik.

Első körben hozzunk létre egy Java projektet, mondjuk MercurialTest néven. Eztán a szokásos jobb gomb -> Team/Share project …/Mercurial módszerrel hozzuk is létre a tárolót. Ahogyan az előző bejegyzésben már írtam, maga a tároló nem több, mint néhány speciális rejtett fájl a verziókezelt mappában, így nincs más dolgunk, mint nyomni egy finish-t, és kész is a tároló. Nem kell megadnunk szervert, stb. Ha megvagyunk, hozzunk is létre egy állományt, mondjuk egy szokásos HelloWorld.java programot. Ha ez is megvan, akkor az SVN-ből már megszokott Team/Commit módszerrel rögzíthetjük a változásokat. Ilyenkor kell adnunk valami rövid leírást az adott verzióhoz (igen, kell, nem lehet elhagyni, ami nem is feltétlen baj), kiválasztjuk a fájlokat, és már kész is a verzió. Tehát a dolog ugyanúgy megy, mint SVN esetén, csak nem kell hozzá szerver. E helyett minden a projekt könyvtárában lévő lokális tárolóba kerül. A Team/Show history-val láthatjuk az egyes verziókban történ változásokat, összehasonlíthatjuk, hogy hol mi változott, tehát mindent megtehetünk, amit SVN-ben. Ahogyan az előző bejegyzésben már írtam, az elosztott verziókezelőknél a fejlesztő a lokális tárolóba dolgozik mindaddig, amíg nem végez egy feladattal. Ha a feladat elkészült (letesztelte, jól működik a programrész, stb.), csak akkor tolja fel a változásokat a központi tárolóba. Ezt a Team/Push… menüpont segítségével tehetjük meg. Itt értelem szerűen megadhatjuk a távoli tároló címét, ahová betoljuk a változásokat. Ez felel meg kb. az SVN commit-nak. (Mivel a Mercurial lokális tárolója valójában néhány fájlból áll, ezért elvileg megtehető az is, hogy valaki Mercurial-t használ lokális verziókezelésre, majd ha elkészült, a változásokat a régi SVN tárolójába tolja be. Ilyesmivel nem próbálkoztam, és nem is tudom mennyire lehet hatékony, de ha valaki nagyon ragaszkodik az SVN-hez, az próbálkozhat ilyesmivel. Így esetleg fájdalommentesebb lehet az átállás egyik rendszerről a másikra.) Próbaképp készítsünk néhány lokális változatot, majd térjünk rá az elosztott verziókezelés egyik legnagyobb előnyére, és klónozzunk.

A klónozás kicsit trükkös Eclipse-ben, ugyanis nem a Team, hanem az Import menüpontban találjuk a Mercurial/Clone repository menüpont alatt (ami utólag végiggondolva végül is logikus). A klónozásra kiválaszthatunk távoli tárolót (ez felel meg kb. az SVN checkout-nak), vagy lokális tárolót. Próbaképp válasszuk ki a fájlrendszerből az eredeti (azóta Mercurial tárolóvá tett) eclipse projektet. Ha elkészült a klón, itt is csináljunk néhány változatot, és az eredeti projektben is commit-oljunk néhányat, lehetőleg úgy, hogy a kétféle változtatás üsse egymást (így tesztelhetjük majd a merge-öt). Ha készen vagyunk, próbáljuk visszafésülni az eredeti projektbe az újonnan létrehozott változatokat. Ehhez az eredeti tárolón használjuk a Team/Pull menüpontot. (Az előző bejegyzésben már írtam arról, hogy a változásokat vagy tolni [push], vagy húzni [pull] lehet egyik tárolóból a másikba.) Itt válasszuk ki a második lokális tárolót (természetesen használhatnánk távoli tárolót is), és húzzuk át a változásokat. Ekkor az eredeti tárolóban létrejön egy másik ág, és a HgEclipse rögtön rá is kérdez, hogy összefésülje-e a két ágat. Ezt ugye érdemes megtenni, úgyhogy válasszuk a merg-öt. Ha jól dolgoztunk, a rendszer nem fogja tudni simán összefésülni a két ágat, és néhány állomány conflict-es lesz. Ez ismerős lehet SVN-ből is, hiszen ott is előfordulhat, hogy a szerveren lévő változatot nem lehet automatikusan összefésülni a lokális változattal. Mondjuk az SVN ilyenkor televágja minden krix-krax-al a fájlt, és létrehoz egy állományt a lokális, egyet pedig a szerveren lévő változatnak. A Mercurial ennél szebben jár el, hiszen ott csak egy kis jelet látunk a fájl mellet, hogy conflict van, de nem rontja el az eredeti tartalmat, alul pedig megjelenik egy Mercurial Merge ablak, ahol látszik a conflict-es fájlok listája. Itt ha jobb gombbal rákattintunk egy állományra, a legelső menüpont az Open in Merge Editor. Itt szépen egymás mellett látjuk a két változatot, és kézzel kijavíthatjuk a hibákat. Elég kényelmes kis eszköz. Ha készen vagyunk a kézi merge-öléssel, újra nyomjunk jobb gombbal a fájlra, és az SVN-ből már megszokott “mark resolved” menüponttal fogadjuk el a változásokat. Ha megvagyunk a javításokkal, az eredményt kitolhatjuk a szerveren tárolt közös tárolóba, stb. Dióhéjban körülbelül ennyi lenne.

Véleményem szerint a HgEclipse egy nagyon jól sikerült kis eszköz, és önmagában a HgEclipse is, és a Mercurial mint verziókezelő is jóval többet ad nekünk, mint a hagyományos SVN tárolók. Az én jóslatom, hogy egyre többen fogják felismerni az ebben rejlő lehetőségeket, és néhány éven belül mindenhol át fognak térni valamilyen elosztott verziókezelő (Git, Mercurial, stb.) használatára.