Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?

Elismerem, hogy a cím első hallásra elég érdekesen hangzik. Olyan, mint valami nagyon rossz marketing szöveg, “megoldás minden problémára”. Mégis remélem, hogy a cikk végére sikerül bebizonyítani, hogy a címben feltett kérdés nem is annyira értelmetlen.

Ha általánosságban szeretnénk beszélni az “emberiség összes problémájáról”, akkor talán jó lenne valami egyszerű definíciót találni arra, hogy mit is tekintünk problémának. Nagyon röviden talán valamit olyat lehetne mondani, hogy minden dolog probléma, ami az ideális állapottól elválaszt minket. Igazából erről szól a fejlődés, a tudomány, a technológia, hogy minél jobban megközelítsük ezt az “ideális állapotot”. Nagy utat tettünk meg már eddig is a cél felé. Valaha barlanglakó ősemberekként kezdtük. Ha hideg volt szükségképpen fáztunk, vadásznunk kellett ha enni akartunk, csupa veszély volt az élet. Ehhez képest most kényelmesen tévézhetünk a fotelből és majszolhatjuk a telefonon rendelt pizzát a kellemes hőmérsékletű otthonunkban. Ez mind a fejlődés eredménye. Egy csomó olyan részprobléma megoldásáé, amely közelebb visz az “ideális állapothoz”. De persze még korántsem vagyunk az út végén. Sok még a megoldásra váró probléma. Ilyen például az energia kérdése. Energia csak korlátozottan áll rendelkezésünkre, ezért kell fizetnünk a benzinért, a vízért, a gázért, és az áramért. Egyenlőre még csak az a gond, hogy mindez drága nekünk, de később, ha már feléltük a nem megújuló energiaforrás készleteinket, már az lesz a gond, hogy honnan jussunk további energiához. De ugyanígy gond az emberi társadalmak természetre gyakorolt hosszú távú káros hatása (a minket körülvevő világot módszeresen és folyamatosan szemétté alakítjuk át), az élelmiszer szűkössége, vagy éppen a helyi adottságoktól való függés. A tudomány célja tulajdonképpen a minket körülvevő világ öncélú megértésén túl ezen problémák megoldása. Bizonyára nagy utat fogunk még megtenni az “ideális állapot” felé, én mégis azt próbálom most megtippelni, mi lehet az út legvégén.

Nemrég épp az energia problémáján gondolkodtam. Azon, hogy vajon milyen megoldásokat találunk. Sikerül majd fúziós erőművet építeni, vagy beérjük a Nap energiájával. Valószínűleg, ha hatékonyan ki tudnánk nyerni, untig elég lenne számunkra a természet által már eleve megalkotott legközelebbi fúziós reaktor, a Nap energiája. Aztán eszembe jutott egy másik szempont. Tulajdonképpen miért kell nekünk ilyen iszonyat mennyiségű energia? És ha már itt tartunk, miért gond az étel, miért kell elvennünk ilyen nagy területet a természettől, stb. Szigorúan véve egy ember minimális erőforrás igénye nem túl magas. Egy átlagos ember helyigénye körülbelül 2 x 1 x 1 méter, energia mindössze annyi kell, ami melegen tartja, de megfelelő hőszigeteléssel igazából ez minimális. Ha nem mozognánk, csak mozdulatlanul feküdnénk, úgy a tápanyag felvételünk is minimális lenne. Így egy helyben feküdve nem lenne szükségünk mindenféle eldobható vacakra, amivel csak a körülöttünk elterebélyesedő szeméthegyet tápláljuk, és szinte nullára csökkenne a ökológiai lábnyomunk. A minket körülvevő természet számára kétség kívül az lenne az “ideális állapot”, ha az embert eltávolítjuk a képletből. No de ki szeretné egy koporsóban fekve leélni az egész életét?! Elsőre elég riasztó kép, de vizsgáljuk meg kicsit jobban. Mi az ami valóban hiányzik? A mozgás szabadsága? Igazából nem. Ami valójában hiányzik, az az ingerek, az interakció egymással, és a minket körülvevő világgal. Szigorúan véve az agyunk, ami tulajdonképpen mi vagyunk, egész életünk során mozdulatlanul csücsül a fejünkben. Ingereket továbbít a végtagjaink felé és ingereket fogad az érzékszerveinktől. Ha mindezen ingereket egy számítógép dolgozná fel és állítaná elő olyan minőségben, amilyenben a valóságban is megéljük, akkor az agyunk pontosan ugyanúgy érezné magát, mint most.

Itt azért időzzünk el egy kicsit. Nem önbecsapás mindez? Valóban pontosan ugyanolyan jó a generált világ, mint a valóságos? Ehhez én a fizikából vennék kölcsön egy definíciót, a vonatkoztatási rendszerek ekvivalenciáját, aminek valami olyasmi a lényege, hogy két rendszer akkor ekvivalens (egyenlő), ha semmilyen kísérlettel nem tudjuk kimutatni a különbséget. Ez szerintem megfelelő definíció a “pontosan ugyanolyan jó”-ra. Ha a virtuális valóságot semmilyen kísérlettel sem tudjuk megkülönböztetni az általunk objektívnek tekintett valóságtól, akkor azt ugyanolyan valóságosnak tekinthetjük. Akinek ez így nem kielégítő, az gondolkodjon el azon, hogy ha a MATRIX Neo-ja soha nem találkozik Morpheusszal, valaha is tudomást szerzett volna arról, hogy az őt körülvevő világ nem valóságos? Vagy ha még tudomást is szerez erről a tényről, bárhogyan is igazolni tudta volna ezt? És akinek még ez sem elég, annak feltenném azt az igazán érdekes kérdést, hogy bizonyítani tudja, hogy jelenleg nem a MATRIX-ban élünk? Én magam egyetlen meggyőző érvet sem tudnék mondani arra, hogy miért ne lenne lehetséges az, hogy jelenleg is a MATRIX-ban élünk, de ha valakinek van ilyen mindent elsöprő érve, hát állok elébe. Valójában van néhány tippem arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne eldönteni mindezt, és erre később vissza is fogok térni (ezzel talán sikerült egy kis kedvet csinálni az fejtegetés tovább olvasáshoz). Ha tehát a jelenlegi valóságunkról sem tudjuk biztosan, hogy valóságos, akkor mennyivel rosszabb egy másik ugyanilyen jól kidolgozott valóság?

Vajon hogy nézne ki egy olyan világ, ahol ilyen virtuális valóságban élnek az emberek? Hogyan működhetne egy ilyen összetett rendszer? Sokat gondolkodtam ezen is. Az én vízióm olyan mint egy erdő. Különleges növények népesítik be, például különleges, érdekes alakú fák, amiket géntechnológiával fejlesztettek ki, és kettős céljuk van. Egyfelől fotoszintézis útján előállítani az emberek számára szükséges tápanyagot, másfelől mintegy napelemekként működve előállítani a virtuális világot fenntartó rendszer számára a szükséges energiát. Hatalmas terebélyes fák ezek, melyeknek gyökere mélyen a földben végződik, kusza hálózatot alkotva. A gyökerek közt pedig amolyan szimbiózisban ott vannak az emberi kapszulák. A föld alatt csak minimális energia kell az emberek számára szükséges hőmérséklet fenntartásához, a tápanyag ellátás folyamatos, a virtuális világot pedig az ugyancsak fák által táplált (talán biológiai alapú) számítógépes rendszer tartja fenn. Az egész erdő egy hatalmas szuperszámítógép, aminek mi emberek is részei vagyunk. Kívülről lehet, hogy ijesztő látvány a sok halottnak tűnő ember a föld alatt elszórva a fák gyökerei közt, de ne feledjük el, hogy ők mindeközben a paradicsomban nyaralnak. Lubickolnak a tengerben, egyetlen gondolatukba kerül, és bárhol ott teremhetnek, ahol akarnak, és dolgokat teremthetnek egyetlen csettintéssel. Istenekként tengetik mindennapjaikat, mindenfajta problémától mentesen.

A fenti kép szerintem egyáltalán nem irreális. Persze valószínűleg nem 5, 10 vagy 20 éven belül leszünk képesek ilyesmire, de úgy gondolom, hogy olyan 100-200 éven belül talán ez reális lehet. Igazából a körvonalai már felsejlenek mindennek. A bio- és nanotechnológiában is szépen lépkedünk előre, és az egész megvalósíthatónak is tűnik. A legérdekesebb kérdés persze az, hogy mindezt hogy tudjuk majd az agyunkra kötni? Hogyan leszünk képesek magunkat is (mint “bionikus modult”) integrálni egy ilyen rendszerbe. Ha minden érzékre kiterjedő, tökéletes virtuális világot szeretnénk létrehozni, akkor valószínűleg mélyen bele kell “túrni” az agyunkba, nem lesz elég néhány felületén elhelyezett elektróda. Minderre nekem jelenleg két megoldás sejlik fel a szemem előtt. Ettől még persze lehetnek teljesen más lehetőségek, nekem ez a kettő jutott az eszembe. Az egyik, hogy kis nanorobotok a vérereken keresztül az agy megfelelő pontjaihoz úsznak el, majd onnan kis fonalakat építenek a koponyán kívülre. Ezeken a fonalakon keresztül tudná a gép olvasni agyunk állapotát, illetve ingerelni a megfelelő neuronokat. Ezt valahogy úgy lehetne elképzelni ahogyan a MATRIX-ban is megjelenítették. A gép a tarkón lévő lyukon keresztül csatlakozik az előzőleg nanorobotok által újrahuzalozott agyhoz. A másik megoldás, hogy valamiképp az agy megbontása nélkül írjuk, illetve olvassuk a neuronok állapotát. Az MRI technológia, vagy egy ahhoz hasonló másfajta leképző technológia talán a jövőben képes lehet arra, hogy kívülről, az agy “megpiszkálása” nélkül olvassuk annak állapotát. Az agy “írásra” olyasmit tudok elképzelni, mint amilyen jelenleg a gamma kés. A gamma kést rákos daganatok gyógyítására használják. A rendszer pontosan pozicionált gamma forrásokból áll. A gamma sugarak minden irányból különösebb roncsolás nélkül áthaladnak a páciens koponyáján, és agyán. Ugyanakkor abban a pontban, ahol a sugarak találkoznak, már elég erősek ahhoz, hogy az ott lévő rákos sejteket roncsolják. Így külső, sebészeti beavatkozás nélkül roncsolhatóak a rákos sejtek. Valami hasonló megoldást tudok elképzelni a neuronok külső ingerlésére. Lehet, hogy mindez egyáltalán nem megoldható, de én valami ilyesmit tudok elképzelni.

A “hardverről” körülbelül ennyit tudok mondani. Lássuk, milyen lenne egy ily rendszer szoftvere (ugyanezt fejtegettem itt is). Egy a valóságot pontosan modellező virtuális világ létrehozásával kapcsolatban az első megoldás ami eszünkbe ötlik, hogy modellezzük le a világ összes részecskéjét a jelenleg ismert fizikai törvényeknek megfelelően. Ha azonban ezt egy kicsit jobban végiggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy a dolog valószínűleg kivitelezhetetlen. Igazából a világ minden egyes részecskéje minden pillanatban olyan iszonyatosan bonyolult fizikai egyenleteket old meg, hogy néhány részecske valósághű modellezése is problémás, nemhogy az egész világé, nem is beszélve az irdatlan tároló kapacitás igényről. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a feladat megvalósíthatatlan lenne, mindössze “kicsit” optimalizálni kell számítási- és tárolókapacitásra. Az első dolog, amit megtehetünk, hogy csupán azt szimuláljuk, amivel a felhasználó közvetlen interakcióba kerül. Tulajdonképpen az összes 3D-s számítógépes programnál így működik a megjelenítés. A számítógép mindig csak azt generálja ki amit a felhasználó éppen lát. Virtuális valóság esetén ezt terjeszthetjük ki minden érzékszervre. Így a számítási kapacitás drasztikusan lecsökkenthető, hiszen amit nem figyel meg senki az tulajdonképpen nem is létezik. Pontosabban kikerül a háttértárra, ahonnan újra betölthetjük, ha valaki megint elkezdi megfigyelni. Itt rögtön van is egy érdekes párhuzam a kvantummechanikával, ahol pont valami hasonlóról esik szó, vagyis hogy a dolgok igazándiból addig “léteznek”, amíg megfigyeljük őket. Ha nem figyelünk rájuk, amolyan hullámokként kenődnek szét a térben (erről itt írtam részletesebben). A dolog érdekessége, hogy mikor elkezdünk újra megfigyelni egy részecskét akkor nem fogjuk tudni pontosan megmondani, hogy hol találjuk. Valahol az előző helyének környezetében lesz, de kis valószínűséggel ennél távolabbra is kerülhet. Így például ha a részecskét bezárjuk egy dobozba, majd nem figyelünk oda, elképzelhető, hogy mire megint ránézünk, már a dobozon kívül találjuk. Nem tudni, hogy pontosan hogy került onnan ki, egyszerűen csak néha kiszivárog. Ezt a jelenséget alagút effektusnak hívják, mert olyan mint ha a részecske titokban, mikor nem figyelünk oda, egy alagúton szökne ki a dobozból. Érdekes elgondolni, hogy például egy ilyen jelenség nem utalhatna-e arra, hogy a világ amiben élünk, virtuális. Képzeljünk el egy olyan rendszert, ahol a valós idejű szimuláció a folyamatos tér látszatát kelti, de a tárolórendszer digitális, és korlátozott. Tulajdonképpen a tér tárolóban való leképzése amolyan pixel rendszerben történik, ahol a pixelek átfedik egymást. Mikor a tárolóból elővesszük a részecske helyét, a rendszer véletlenszerűen generál neki egy pontot a tárolt pixel cellán belül. Amikor nem figyelünk oda, akkor kerekít, és így generál valamilyen koordinátát a pixel rendszerben. Ilyen rendszerben előfordulhat, hogy a folytonos koordináta generálás, majd visszakerekítés során a részecske egy cellával arrébb kerül, majd mikor odafigyelünk, egy a dobozon kívüli helyen találjuk azt meg. Talán a kvantummechanika jelenségei csak a tároló rendszer korlátainak következményei. Ez persze nem bizonyít semmit, csupán érdekes eljátszani a gondolattal.

A számítási kapacitást tehát sikerült drasztikusan lecsökkenteni, hiszen “csupán” egy minden érzékszervere kiterjedő tökéletes szimulációt kell biztosítani minden felhasználó számára.  Fontos megjegyezni, hogy ebben a korlátozott térrészben sem a részecskéket szimuláljuk. Az egyes objektumokat csak érzetek összessége alkotja. Ha tehát ebben a szimulált világban a kezünkbe veszünk egy almát, azt nem kell részecskéről részecskére pontosan leszimulálni, elég kigenerálni a látványt, hangokat, szagokat, ízeket, és a tapintás ingereket. Ezt az almát nem atomok alkotják mindaddig, amíg nem rakjuk mondjuk egy elektronmikroszkóp alá. Ilyen esetben ugyanúgy atomokat fogunk látni, mint a valóságban, és joggal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az alma márpedig atomokból áll. Pedig valójában ez nem igaz, egyszerűen csak úgy állítja elő a szimulációt a számítógép, hogy ha az atomok létére vonatkozó vizsgálatokat végzünk minden jel arra utaljon, hogy az atomok léteznek. Ez a megoldás teljesíti az igényeinket, hiszen bármilyen kísérletet végezzünk is el, nem tudjuk eldönteni, hogy egy virtuális valóságban élünk. Valójában az almának még csak belseje sincs addig, amíg bele nem harapunk, hiszen mindaddig amíg nem lépünk interakcióba valamivel (jelen esetében az alma belsejével) azt a gép nem szimulálja számunkra, mert felesleges. A fizikai szimuláció helyett sokkal inkább úgy képzelhetjük el az egészet, mint afféle rendkívül valóságosként megélt irányított álmot. Ha álmunkban kezünkbe veszünk egy almát, akkor sem törődik vele az agyunk, hogy azt részecskéről részecskére szimulálja számunkra. E helyett csak az alma érzete jelenik meg agyunkban, a látványa, a tapintása, az íze, stb. Persze álmodhatjuk magunkat fizikusnak, és álmunkban berakhatjuk az almát egy elektronmikroszkóp alá, majd megállapíthatjuk, hogy az alma atomokból áll. Egy ilyen szimuláció előállítása már nem igényel olyan elképzelhetetlenül hatalmas számítási kapacitást. Igazából hasonlót kell tennünk, mint amit jelenleg is tesznek a számítógépek, mikor virtuális objektumokat generálnak le például egy film speciális effektjeihez. Hasonló technológiára van szükség, mint amit az Avatar Navi-jaihoz, vagy a Gyűrűk Ura látványos harci jeleneteihez használtak. A különbség mindössze annyi, hogy itt a látványon túl minden más érzékszerv számára is le kell generálni az adott objektum “képét”. Ezek jól párhuzamosítható feladatok és a digitális technológiában is vannak még tartalékok, így megkockáztatom, hogy erre már a nem is olyan távoli jövőben képesek lehetünk. Sőt, talán egy komolyabb szerverpark már talán most is képes lenne előállítani egy ilyen valóságtól csak nehezen, vagy egyáltalán nem megkülönböztethető virtuális valóságot. A probléma az, hogy mindezt jelenleg képtelenek vagyunk az agyunkba vetíteni. Nem tudjuk, hogy köthetnénk össze a gépet közvetlenül az érzékelésért felelős agyrészekkel.

A számítási kapacitás kérdése tehát megoldhatónak látszik, van azonban egy véleményem szerint ennél nagyobb probléma, mégpedig a tároló kérdése. Az interakció függő szimulációval spórolhatunk ugyan a számítási kapacitással, de ettől függetlenül még minden részletre kiterjedően tárolnunk kell a valóság egyes elemeit. Ha nem így tennénk, akkor olyan furcsaságok történnének, hogy ha megszüntetjük egy objektum megfigyelését (nem szimuláljuk tovább), majd újra megfigyeljük, akkor az objektumot más állapotban találnánk ott, mint ahogy előzőleg otthagytuk. Képzeljük el például az előző gondolatkísérletünk almáját, amibe beleharapunk, majd lehunyjuk a szemünket. Ilyenkor tárolnunk kell a harapást, annak pontos formáját, és minden attribútumát, különben ha kinyitjuk a szemünket, megint teljes almát látnánk, vagy ha pontatlanok vagyunk, akkor más alakú harapást, amin rögtön lebukna a szimuláció és rájöhetnénk, hogy virtuális valóságban vagyunk. Itt újra megjegyezném, hogy a valóságban egyébként találunk olyan esetet,amikor nem figyelünk oda valamire egy kis ideig és valahol teljesen máshol találjuk meg. A részecskék minden pillanatban megteszik ezt a kvantummechanika szabályainak megfelelően. Persze ez önmagában még nem utal arra, hogy virtuális világban élünk, sőt, szerintem alkotható olyan virtuális valóság, ahol minden pontosan ugyanott marad, ahol előzőleg hagytuk.

Van-e valami olyan megoldás, amivel a tároló kapacitást korlátozhatjuk hasonló módon, mint ahogy a számítási kapacitással tettük? Valójában pontosan mi az, amit tárolnunk kell? A válasz szerintem az emlékezet és az elvárások adják. Elég azokat a dolgokat tárolnunk, amire emlékszünk. Ha valamire semmilyen mértékben sem emlékszünk (se tudatosan, se tudat alatt), arról nem fogjuk észrevenni, hogy más állapotban van, mint ahogy otthagytuk. Az előző példában szereplő almán mindössze azért zavaró a harapás hiánya, mert tudjuk, hogy a szemünk lehunyása előtt beleharaptunk, és a harapás nyomának ott kell lennie. Ha valaki törölné ezen emlékünket, úgy egyáltalán nem zavarna, hogy hiányzik az almáról a harapás nyoma, sőt, az lenne fura, ha meg lenne harapva úgy, hogy nem emlékszünk rá, hogy valaha is beleharaptunk volna. A válasz tehát a tárolóval kapcsolatban feltett kérdésre, hogy elég mindössze azt tárolni, amire valaki emlékszik. Amiről senkinek nincsen semmiféle emléke, azt szabadon kigenerálhatja a számítógép. Ami azt illeti, tehetünk egy még nagyobb egyszerűsítést. Ha az emléket magát az agy eleve tárolja, akkor felesleges azt redundáns módon a számítógépnek is tárolnia. Tehát talán lehetne maga az agy a tároló. Így a közel végtelen tárolókapacitást nullára redukáltuk. Egy ilyen világban ha interakcióba kerülünk valamivel, a számítógép villám gyorsan végigfésüli az összes résztvevő agyát, hogy van-e arról a dologról valami emléke. Ha igen, akkor azokat felhasználva szimulálja a megfigyelt valóság darabot. Így biztosítható, hogy a világ konzisztens marad, és minden úgy marad, ahogy mi, vagy valaki más otthagyta. Akinek ez az egész nem elég meggyőző az megpróbálhat kifundálni kísérleteket a rendszer becsapására. Megtehetjük például, hogy beküldjük egy társunkat egy szobába, és megkérjük, hogy harapjon bele a bent lévő almába. Eztán mielőtt kijönne, megöljük őt. (Ez utóbbit kicsit kíméletesebben úgy mondhatjuk, hogy végérvényesen kizárjuk őt a világból.) A társunk megölésével eltűnt az egyetlen emlék az almáról, így mikor bemegyünk, azt kellene látnunk, hogy az alma olyan, mint ahogy otthagytuk, azon nincs harapásnyom. Ilyen esetben kap szerepet a másik komponens, vagyis az elvárásaink. Ha már a számítógép az emlékeink miatt úgyis az agyunkba lát, kifürkészheti az elvárásainkat is. Így mikor kinyitjuk az ajtót, azt fogjuk látni, hogy az almán ott a harapás. Nem azért, mert valakinek az agyában emlék van erről, hanem azért, mert ezt várjuk el, a számítógép pedig ezen elvárások alapján generálja ki számunkra a vonatkozó valóság darabot. Egy ilyen rendszert képtelenség “átverni”, hiszen bármilyen kísérletet is végezzünk el benne, a számítógép előttünk fog járni, és minden esetben olyan eredményt szimulál számunkra amilyet elvárunk, és ami alapján környezetünket valósnak véljük. (Igazából szerintem van egy kis kibúvó, ami alapján megsejthetjük, hogy talán egy virtuális világban vagyunk, de erről majd később írok.) Érdekes kérdés, hogy a rendszer milyen mértékben épít az elvárásokra. Tehát ha egy olyan térrészt kell legenerálnia, amiről még senkinek nincs emléke vagy elvárása (valójában az emlék is egyfajta elvárás, azt illetően, hogy valahol ugyanazt találjuk, amit eddig), akkor azt a számítógép valamilyen algoritmus szerint teszi, amit az elvárások csupán korlátoznak, vagy ha nincsenek konkrét elvárásaink, akkor is prekoncepcióinkra, vágyainkra, stb. épít. Ez utóbbi megoldásnak az az előnye, hogy így a számítógépnek nem kell semmilyen kreatív “teremtést” végeznie, a világot a megfigyelő elméje teremti meg a megfigyelés pillanatában. Egy ilyen világban miközben a tudósok válaszokat keresnek a kérdéseikre és a világ megismerésén fáradoznak, valójában megteremtik azt. Valójában addig nem léteznek például elemi részecskék míg valaki nem kezdi el keresni őket. Ugyanígy a csillagok, galaxisok, és más objektumok is csupán a csillagászok fürkésző tekintetének termékei, mindent a megfigyelés teremt. Persze ne feledjük el, hogy ezek az objektumok csak érzetek összességei. Tehát amit mi egy sok fényév méretű hatalmas csillagrendszernek vélünk, az valójában csak “látás érzet”, nem több egy puszta képnél, amit az elménk szült, az tárol, és a virtuális világot fenntartó rendszer festett az égboltra. Egy ilyen világban érdemes lehet felkeresni olyan helyeket, ahol azelőtt még senki nem járt és amivel kapcsolatban senkinek nincsenek emlékei és elvárásai. Ha egy ilyen helyre mi találunk rá elsőnek úgy a mi elménk teremti meg azt, és ha a számítógép valóban vágyaink figyelembevételével alkotja meg a helyet, úgy van esély rá, hogy rátalálunk a paradicsomra valahol az isten háta mögött. Csak eléggé hinni kell benne. Van egy másik érdekes vonatkozása is egy ilyen rendszernek. Ha tárolónak csak a világban aktívan résztvevők elméjében lévő képeket használjuk, úgy a világból való kilépésnek egyirányúnak kell lennie. Ha valaki “kiviszi az emlékeit”, akkor azokra a helyekre a rendszer új valóságot generál. Ha eztán ugyanez az ember visszalépne a rendszerbe, úgy emlékei/elvárásai nem lennének szinkronban a valóság aktuális állapotával ami inkonzisztens állapotot jelent. Tehát vagy meg kell tiltani a visszalépés lehetőségét, vagy ezt csak az emlékek törlése árán lehet megtenni. Így egy ilyen rendszer architektúrájából adódna egyfajta “virtuális halál” fogalom.

Hogy a fenti rendszer a gyakorlatban hogyan valósítható meg, arra nagyon nehéz lenne bármit mondani. Amíg a szimuláció esetén az agy külvilághoz kapcsolódó részét kell ingerelnünk, itt absztrakt gondolat mintázatok megértése szükséges. Úgy gondolom, hogy érzékszervi szimulációk talán már néhány évtizeden belül elérhetőek lesznek, de hogy egy gép mikor lesz képes “olvasni a gondolatainkban”, azt nehéz megmondani. Míg az érzékeléshez kapcsolódó agyrészek elég jól lokalizálhatóak, addig az emlékek valószínűleg “össze-vissza” helyezkednek el az agyban. Amikor tapasztalunk, “beég” a neuronok valamilyen aktivitás mintázata. Bár nem ismerem mélyrehatóan az agy működését, úgy gondolom, hogy egy-egy emlék teljesen különböző mintázatot alakít ki két ember agyában. Sőt, ha képesek lennénk törölni az agyat, és ugyanabban az agyban rögzíteni ugyanazt az emléket, az is teljesen más mintázatot alakítana ki, mint azelőtt. Átlátni ezt a “kuplerájt”, és real-time valóságot generálni belőle, értelmezni az elvárásokat, a vágyakat, ez már komoly mesterséges intelligencia feladat. Nem tudom, mikor fogunk tudni olyan gépet építeni, ami képes erre. Valószínűleg erre még sokat kell várni, de nem tűnik irreálisnak. Talán nem is mi fogjuk megoldani a problémát, hanem valamiféle agyunk mintájára létrehozott mesterséges intelligencia amit mi építünk ugyan de a belső működését valójában már nem látjuk át, “ő” viszont képes arra, hogy átlássa a mi működésünket. De a tudomány jelenlegi szintjén ez csak fikció. Létezhet egy kerülőút is ami pont ugyanennyire fiktív. Talán lehetséges több agyat a megfelelő módon valamiképp összekötni hogy egyetlen egységként működjön. Erről többet megint csak nagyon nehéz mondani anélkül, hogy mélyre hatóan ismernénk az agy működését, de azért játszunk el kicsit a gondolattal, hogy milyen lenne egy ilyen “több emberből összedrótozott lény”. Megfelelő huzalozással talán kialakítható lenne valamiféle tudat alatti közös emlékezet, afféle kollektív tudatalatti úgy, hogy e felett a tudatos részben megmaradjon az egyes emberek individualitása. Ha ezt a “rendszert” rá tudnánk venni, hogy afféle hallucinogén, álmodó állapotba kerüljön, úgy talán teljesen tehermentesíteni lehetne a számítógépet. Ezek az emberek egyszerűen  egy valószerű közös álomban vennének részt. A kreatív teremtést agyuk végezné pont ugyanúgy mint alvás közben és a világ konzisztenciáját is az agy logikusság utáni vágya és kényszere tartaná fenn. Egyáltalán nem biztos, hogy akár csak ehhez hasonlót is lehetne csinálni, de nem tartom elképzelhetetlennek. A fentiek miatt viszont úgy gondolom, hogy kész agyakat már nem lehet “összedrótozni” a sajátos mintázatok, és emlék leképződések miatt. Egy ilyen rendszerbe tehát valószínűleg “bele kell születni”. Az agyat még szűz állapotban kell ide integrálni, hogy már az első emlékek is ebbe a közös tudattalanba kerüljenek. Ez persze csak tisztán fikció. Az agy működésének mélyreható ismeretében lehetne csak igazán megmondani, hogy mindez mennyire megvalósítható.

A fentiekben azt próbáltam fejtegetni, hogy szerintem hogy lehetne tökéletes, valósággal teljesen egyenértékű virtuális világot létrehozni. Innen persze önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy ha valóban létrehozható ilyen “tökéletes” virtuális valóság, akkor vajon nem lehetséges, hogy jelenleg is ilyenben élünk? Elég extrém gondolat, elismerem, de valójában a tudomány tele van ilyen “extrém” gondolatokkal. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a jelenleg divatos elképzelés szerint valójában a világ 11 dimenziós, amiből 9 valami nagyon fura módon nagyon picire van összetekeredve és minden részecske valójában hihetetlen vékony húrok rezgése. Vagy gondoljunk csak az elektronra ami két résen megy át egyszerre, vagy Schrödinger élőhalott macskájára. Vannak elméletek végtelen számú párhuzamos világról, időben visszafelé haladó részecskékről, holografikus univerzumról, és ezek mind mind az elfogadott vagy elfogadható tudományos elméletek közül kiragadott példák. Ilyen környezetben szerintem egyáltalán nem tűnik istenkáromlásnak egy olyan felvetés, mely szerint jelenlegi világunk is csak szimuláció. Így, hogy a kérdést tudományos problémává avanzsáltuk, érdekes elgondolkodni azon, hogy miképp tudnánk kimutatni, hogy valóban ilyen virtuális világban élünk. Az első gondolat (amiről már olvastam néhány cikkben), hogy a rendszer korlátait vizsgáljuk. Ez a feltevés arra épül, hogy a szimulációt biztosító gép számítási és tároló kapacitása véges, a leképzés pedig digitális, így nem létezhetnek végtelen dolgok. Nem oszthatunk például valamit végtelen kicsiny részre. Ilyen gondolatmenet alapján már maga a kvantummechanika utalhatna arra, hogy talán a világunk csak szimuláció. Ez persze önmagában nem bizonyít semmit, sőt, az általam fentebb felvázolt virtuális világ akár látszólag végtelen is lehetne. Emlékezzünk csak vissza, hogy ha a gép képes az agyunkban olvasni, úgy bármilyen kísérletet is végezzünk, azt fogjuk találni, hogy a valóságban vagyunk. A gép mindig egy lépéssel előrébb jár. Éppen ezért úgy gondolom, hogy egy ilyen világban szinte minden a valóság virtuális létét bizonyítani szándékozó kísérlet zsákutca. Azért írtam, hogy szinte, mert azért egy pici egérút mégiscsak van. Akármilyen jól is dolgozik a gép, egy dolog mégis van, ami szükségképp “kilóg” a rendszerből, mégpedig a felhasználó maga. Egy ilyen világban minden csak szimuláció, a tér, a tájak, a testünk, minden, kivéve tudatunkat. A tudatunk a rendszeren kívülről, a “kinti valóság” kapszulájából irányítja testünket, ezért a tudatnak valami olyan dolognak kell lennie, ami a rendszeren belül nem magyarázható. Ez azt jelenti, hogy a virtuális világban kell lennie valaminek ami megakadályozza hogy a tudatot bármilyen módon leképezzük. Innen tehát adódik a kísérlet, amivel egyértelműen kimutatható, hogy nem szimulációban élünk. Ha valakinek az agyát letapogatva képesek vagyunk olyan számítógépet építeni, ami pontosan megjósolja az egyén döntéseit, akkor nem létezik rendszeren kívüli tudat, tehát a világunk nem lehet szimuláció. Vagyis szimuláció akár még így is lehet, de akkor mi magunk is csak a szimuláció részei vagyunk, így számunkra ez az egyetlen “objektív” valóság. Vegyük észre azonban, hogy ezzel sokkal többet is veszítünk annál, hogy el kell vetnünk a világ szimuláció voltát. Ha építhető ilyen számítógép, akkor agyunk működése tisztán determinisztikus, így teljesen ki van szolgáltatva a fizika törvényeinek. Döntéseink csak a környezetünktől függenek, és a szó klasszikus értelmében nincs szabad akaratunk. Ezzel együtt nem lehet lelkünk, nem valószínű, hogy tovább élhetünk a halálunk után, és az összes vallásunkat lehúzhatjuk a WC-n. Tehát a virtuális valóság lehetősége, a szabad akarat, a fizikain túl létező tudat mind mind együtt jár. Ha bármelyik létezik, az egyben a többi létezésének lehetőségét is magában rejti és ha bármelyik cáfolható, azzal a többi is automatikusan cáfolódik. Jelenleg nincs meg a kellő technológiánk a kérdés eldöntésére, de úgy gondolom, hogy ha nem fedezünk fel gyökeresen új fizikai törvényeket, akkor az egyetlen esély arra, hogy pozitív választ kapjunk, ha úgy találjuk, hogy az agy működésében szignifikáns módon szerepet kap a kvantummechanika. Jelenleg ugyanis a kvantummechanika az egyetlen terület, amivel nem-determinisztikus működést csempészhetünk egy rendszerbe. Ha erre utaló jelet nem találunk és nem is utal semmi arra, hogy az agy nem determinisztikus működésű, abból egyben az is következik, hogy elbukjuk a szimulált világ és egyben a szabad akarat lehetőségét.

Úgy gondolom tehát, hogy a fentiek fényében a tudomány talán leges legfontosabb célja az agy működésének megértése lenne. Egyfelől azért, mert így választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, hogy létezhet-e a fizikain túli tudatunk, és végső soron, hogy elképzelhető-e, hogy egész világunk csak szimuláció. Ha ez utóbbi igaz, akkor igazából minden tudományos felfedezésünk kivétel nélkül csak önámítás, következésképp tulajdonképpen lényegtelen. Egyrészről szerintem ez teszi olyan lényegessé ennek a területnek a vizsgálatát, másrészről az agy beható ismeretével (akár szimulált a világunk, akár nem) képessé válhatunk saját valóság teremtésére. Olyan valóságéra amit teljesen igényeinknek megfelelőre szabhatunk, így a “külső valóság” megint csak irrelevánssá válik. Ha rajtam múlna, a föld minden tudósát erre a témára állítanám rá, hisz a fentiek fényében úgy gondolom, az agy tökéletes megértése a tudomány valódi szent grálja …

28 Responses to “Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?”

  1. Michael_hun

    Érdekes cikk, elég anyag van itt legalább három sci-fi regénynek.

    Mikor várható az első?

    8)

    Az örök kérdést feszegeted, hogy mi az elsődleges, a tudat, vagy az anyag? Mert ha a tudat, akkor vlszleg szimuláció van, ha pedig nem, akkor nem.

    Konkrétan fogalmazva, ott van-e a Hold az égen, ha éppen senki nem néz oda? Létezik-e a világ, ha nincs senki megfigyelő (kivesszük az embert a képből)?

    Kemény kérdéskör, és nehéz kijutni belőle, egyszerűbb, ha Occam borotváját alkalmazzuk – ha semmi nem mutat arra, és ha nincs okunk feltételezni, hogy a világ szimuláció, akkor nem kell azt feltételeznünk, és máris kijutottunk a körkörös érvelésből. Isten létének (vagy nemlétének) kérdése is hasonlóan megválaszolható, de nevezhetjük szimulációnak, szuperszámítógépnek vagy bárminek, az elnevezés lényegtelen. De úgy is lehet fogalmazni, hogy megmaradunk a boldog tudatlanságban, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője 8)

    Az általad vázolt modellben a szaporodás egy kérdés, hiszen hogy lennénk képesek szaporodni egy virtuális világban? Az utódok valódiak lennének, vagy csak virtuálisak? ha valódiak, akkor miként születhetnek meg, miközben a szülők a földalatti paradicsomban vegetálnak? Ha virtuálisak, akkor ők hogy szaporodnak tovább? Vagy talán mi máris virtuálisak vagyunk mindannyian?

    >>választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk

    Erre a kérdésre Dawkins adott egy érdekes választ, no ezen is el lehet jól elmélkedni (Az önző gén), és ki-ki eldöntheti, hogy számára elfogadható-e vagy sem.

    A virtuális világ nagy valószínűséggel meg lesz valósítva, de pont a szaporodás miatt könnyen meglehet, hogy az ideális állapot az emberiség végét jelenti majd. Ehelyett viszont inkább hajlok elfogadni Dawkins álláspontját, miszerint egy ilyen helyzetet kihasználnak és előnyükre fordítanak az önző gének, és az emberiség kihalása helyett inkább az történik majd, hogy a sikeresebbek megmaradnak a valódi világban, és túlélik a virtuális világba távozókat. És hogy ez megoldja-e a világ bármelyik problémáját, a jövő válaszolja majd meg.

    >>a fentiek fényében úgy gondolom, az agy tökéletes megértése a tudomány valódi szent grálja

    Igen, ez az igazi csoda. Az a hely, ahol az anyag a saját létezésén elmélkedik. Ennél többet egyelőre ne feltételezzünk róla 8)

    Válasz
    • admin

      Gondoltam rá, hogy lehetne írni ebből egy sci-fi regényt, úgy könnyebb lenne eljuttatni az emberekhez a gondolatokat. Arra is gondoltam, hogy egy könyvet is lehetne írni a témáról, tisztán tudományos alapokon. Mert szerintem ez az egész komolyan vehető, nem látok olyan érvet, ami miatt ne lenne az.

      Occam borotvájával kapcsolatban igazad van, az egy jó elv, érdemes az alapján szemlélni a világot. Ugyanakkor fontos szerintem, hogy tudatosuljanak a tudásunk korlátai. Például már általános iskolában megtanulják a gyerekek, hogy az agyban vannak neuronok, sok van belőlük, kis processzorokként működnek, az agy egy számítógép, és ennyi. Valójában azonban nagyon keveset tudunk az agyról, nem tudjuk hogy működik, és ahhoz sem tudunk eleget róla, hogy kizárjuk a fizikain túli tudat létét. De igaz ez sok területre. Az az illúziónk, hogy szinte mindenről pontosan tudunk mindent,pedig a valóságban ez nem igaz. Én próbálok kicsit ez ellen is kampányolni, hogy azért lássuk be, hogy milyen korlátozott a tudásunk, és kellő alázattal kezeljük a dolgokat. Nem meggyőződésem, hogy létezik tudat, de az igen, hogy erre senki nem tud jelenleg meggyőző választ adni.

      Mondjuk a “szimulált világban élünk-e?” rész az egész írásnak csak egy mellékága, mert annyira adja magát a kérdés. Próbáltam bizonygatni, hogy a jelenlegi próbálkozások (merthogy olvastam ilyenekről) miért hibásak, és hogy én hogy próbálkoznék. Habár nemsokkal az írás megjelenése után néhány barátom felvetette, hogy mi van, ha mi is szimuláció vagyunk. Igazából logikusnak tűnik ez a következő lépés, erről lehet, hogy írok majd még egy bejegyzést. Ami szerintem itt a lényeg, hogy ha az emberiség megéri, szerintem a szimulált világ lesz az ideális végállapot. A tudomány célja, hogy minél jobban uraljuk a minket körülvevő világot, de ennek korlátai vannak. És ha elértük a korlátokat, nem látok más utat, mint azt, hogy saját valóságot alkotunk magunknak, ahol eltűnnek ezek a korlátok. Igazából a teljes fejlődésünk szerintem csak egy nagy kerülőút, ami végül majd ide vezet, ezért írtam, hogy ha rajtam múlna, én ezt tekinteném legfontosabbnak. És ez szerintem nem sci-fi, csak a viszonylag távoli jövő. Ezt próbáltam itt alátámasztani, hogy az egész dolog reális, és megvalósítható, csak technológiai akadálya van.

      Ami a szaporodást illeti, ott nem látok problémát. A gépek el tudják intézni mesterségesen. Kiszippantják ami kell, megtermékenyítik a petesejteket, és visszaültetik. Nem gondolom, hogy ez olyan nagy technikai bravúr lenne. Persze a sex sem szűnne meg, de semmi köze nem lenne a szaporodáshoz, hiszen a szeretkezés csak virtuális lenne a saját szórakoztatásunkra.

      Válasz
  2. Robert Cartman

    @Michael_hun
    A szaporodás problémájához lenne egy megjegyzésem: szerintem nem kell ennek a kérdésnek akkora jelentőséget tulajdonítani. A szaporodás, csak a véges létformák számára fontos, egy végletekig optimizált önfenetartó szimuláció alanyainak nem. A fenti analógiát követve, sztázisban lévő emberek akár a végtelenségig is élhetnek, mert technikailag lehetséges lehet egyszer, hogy akár sejtszinten folyamatosan megújítsák a szervezetük elhasználódó darabjait. Egy halhatatlan társadalomban nem a szaporodás a fajfenetartás eszköze.

    Válasz
  3. ikszipszilon

    Szia Admin! A valóság máris problematikus, ha azt nézzük, h időben lejátszódó dolgok mindig csak látszólagosak, mivel mulandóak. Röviden ami időben van arrol csak véleményt alkothatunk, biztos tudas nem lehet.. Olvastál platontól valamit mondjuk az álamot. Esetleg Schopenhauer Az akarat szabadságáról c. könyvét, rövidke és elég velős… Üdv!

    Válasz
    • admin

      Platontól olvasgattam valamennyit, Schopenhauer általad említett értekezését még nem olvastam, de lehet később elolvasom. Amit itt fontos kiemelni szerintem (és amit az előző hozzászólásban is próbáltam hangsúlyozni), hogy ez a filozófia területe. A fizikát nem foglalkoztatja az, hogy mi a valóság, mindössze minél pontosabban le szeretné írni a minket körülvevő világot. Az is lehet, hogy az egész átverés (erről itt írtam: http://lf.estontorise.hu/archives/305), de ez a fizika szempontjából ez nem annyira érdekes. Ezért is nem ildomos egy fizikai elméletet (a kvantummechanikát) a filozófia egy ágának tekinteni. És tegyük hozzá, hogy a fizika elég hatékonyan teszi mindezt, mivel erre épül fel az egész technológiánk, a társadalmunk, minden. Elképzelhető, hogy a valóság valójában fiktív, hogy az egész csak szimuláció valamiféle kozmikus játékban, de aki “játssza” az életet, akinek számára a valóság minden, annak mindez valójában irreleváns. 😉

      Válasz
  4. ikszipszilon

    Azt leszögezhezjük,h aki fizikai problémákon elmélkedik, az a fizikáról filozofál ill annak problémain. Az eredeti filozofia nem más mint az igazság kikémlelése. Persze ha valaki az igazsagbol akar megélni, akklr ilyen alapon lehet csürni csavarni a dolgot, h eladható legyen…. Mindössze elvi kérdések és technikai v elvi megvalósithatóság van.. De ha pl. nincs szabad akarat, akkor problémás bármiféle szabadság elgondolása, bármilyen mechanizmus segitségével. Innentől pedig a kérdés visszavezet az őszinte metafizikára.

    Válasz
  5. Robert

    Szia!
    Ennél a résznél elgondolkodtam:
    “csupán azt szimuláljuk, amivel a felhasználó közvetlen interakcióba kerül”
    Honnan tudhatjuk előre, hogy mi fog mivel interakcióba lépni és mikor?
    Attól, hogy kinyitom a szám és az alma felé közelítek nem biztos, hogy bele is harapok, ahogy az sem, hogy ha elektronmikroszkóp körül rohangálok akkor meg is fogom vizsgálni az almát.:)
    Mindaddig nem tudhatja a hardver, hogy mit kell szimulálni és milyen pontosan, ameddig meg nem történik az interakció. Ha viszont megtörtént akkor már késő. Ez akkor működhet ha előre tud a hardver mindent, de akkor minden szimulált ember csak program lesz szabad akarat nélkül.
    Én inkább úgy tudnám elképzelni a dolgot mint a 13. emelet című filmben (vagyis ahhoz hasonlóan).
    Ami a környékemen van mondjuk egy szobában ott mindent leszimulálok a legvégső részletekig, aztán bármi történhet nem lesz gond. Az almában már benne vannak az atomok, a könyvben a papírlapok, a fiókok előre tele kacattal, nem lehet meglepetés, azt tehetek amit akarok.
    Ha felmérgelem magam mikroszekundumok alatt (…:)) és belerúgok az asztalba ne ijedjen meg a hardver, hogy farost atomokat kell gyorsan szimulálni az asztal lábába, legyen csak ott előre biztos ami biztos.
    Viszont a szobán kívül meg nem is kell léteznie semminek maximum az ablakból látható tájnak.:)

    Válasz
    • admin

      Nem gondolom, hogy bármit is előre kellene tudni. Nem akkor kell az alma érzetét szimulálni, mikor kinyitom a számat, hogy beleharapjak, hanem abban a pillanatban, mikor beleharapok. Ugyanígy az elektronmikroszkóp körül való szaladgálás sem jelent semmit az almára nézve. Mikor belenézek az elektronmikroszkópba, akkor kell kigenerálni az atomok képét. Szerintem ez nem olyan nagy ördöngösség. Valami olyasmit kell csinálni, mint amit most is csinálnak a számítógépek, mikor mondjuk raytracelenek egy képet. Itt az történik, hogy van egy kép, aminek minden pixelét valamilyen színnel meg kell jeleníteni. A számítógép szépen végigmegy a pixeleken, és az objektumok adatai alapján kiszámolja, hogy az adott pixel milyen színű legyen. Ebből áll össze a kép. A lényeg, hogy a számítógép mindig csak annyit generál ki az egészből, amennyi a képen látszik. Ez tulajdonképpen az általam leírt működés egy nagyon leszűkített változata, ahol csak a látvány szempontjából kezeljük az interakciót. De tulajdonképpen ezt kell csinálni minden érzékszervre. Tehát a számítógép szempontjából az ember minden érzékével együtt egy nagy paraméter halmaz. A paraméterek egy adott konfigurációja jelent egy érzethalmazt (látott képet, hallott hangokat, ízeket, tapintást, mindent). A számítógép feladata, hogy minden pillanatban valamilyen értékre állítsa ezeket a paramétereket. Mindezt pedig a virtuális világ objektumai, és az ember mozgató idegeitől jövő ingerek alapján (mozgás a virtuális világban, ami a számítógép számára ugyancsak egy paraméter halmaz) teszi meg. A lényeg, hogy a számítógépnek csakis ezekkel a paraméterekkel kell foglalkoznia, nem kell atomról atomra leszimulálnia mindent. Persze ily módon raytrace-elni a világot minden érzékre kiterjedően azért még mindig bonyolult. Tehát ahogyan te is írtad, ha belerúgunk az asztalba, egy rakás farost atom mozgását le kellene szimulálni, ami adott esetben nagyon bonyolult lehet. Itt jön a képbe a másik dolog, amit írtam, hogy mindazt amit érzékelsz, a számítógép az elvárásaid alapján generálja ki. Tehát nem azért látsz kirepülő farost atomokat, mert a számítógép ezt oda számolgatja neked, hanem azért, mert szerinted ott farost atomokat kell látnod, mégpedig adott pályán mozogva. Mindig pontosan azt kapod, amit vársz, és ezért nem jöhetsz rá, hogy egy ilyen szimulált világban vagy. Mint egy álom. Ott is magadat kellene “átverned”, hogy rájöjj, hogy csak álmodsz. Ehhez persze az kell, hogy a számítógép olvasson a gondolataidban. Úgy gondolom, hogy ez így működhet.

      Válasz
  6. ikszipszilon

    Nyilván valami ideallis, paradicsomi állapot elérését szolgállhatja csakis egy ilyen agyösszekötősdi, akár nevezzuk álmon keresztülinek vagy szimulációs folyamatnak. De holvan a dologból az ösztönök lehetősége, mivel nem mindenki egyforma… Előbb utóbb valaki többet akarna mint más, netalán rombolni szeretné mások alkotásait és akkor olyan adatokkal kéne feltölteni a memóriát az emlékezetet, ami fájdalmas és szomorú…
    De nem csak feltétlen primitív rombolás létezik, lehet nagyon fifikásan kitalálják 1esek, h szétkapják a szimulált v álmodott paradicsomot kis machinációkkal, aprócska csecsebecsékkel kábitva a többi felhasználót…
    Mit tehetne ilyenkor a szimuláció, a rendszergazda, vagy ha csak gépek vannak, akkor az önműködő gép?
    Ha már mostis gépben vagyunk vagy álomban, lehet ugyanez történik, ami amúgy látva a sok éhezőt elég sanszos.. Tehát ujabb hasonló rendszerrel a problémát tovább vinnénk. Olyan lenne az egész mint 1 fraktál.
    Kérdés lehetne-e jó erkölcsöt gyártani az elmékbe, esetleg néhány isten vagy vallás közbeiktatásával. De akkor lehet a rafináltabbak az isteneket akarnák lekenyerezni, h a többiek elé kerüljönek. Holott valójában nincsennekis istenek, csak az emberi törekvések és ösztönök megszüntethetetlenek. De mi másis lehetne 1 ember mint maga az ösztönei és az azt elfojtó rafinéria?..

    Válasz
    • admin

      Szerintem egy ilyen jellegű világhoz egy ennek megfelelő társadalmi forma is szükséges, olyasmi ami minden eddigitől eltér. Én valamifajta tökéletes demokráciát tudnék elképzelni. Mivel itt sem tér, sem erőforrások, se semmi nemkorlátoz, megoldható lenne, hogy egy-egy “állam” csak azonos erkölcsi, társadalmi, stb. normákat valló emberekből álljon. Akivel nem egyezik az akaratod, akivel nem szeretnétek együtt élni, azokat kirekesztitek a saját világotokból. Tehát amolyan buborék világokat tudok elképzelni, amik egymástól elszigetelten léteznek, és olyan emberek alkotják, akik hasonló értékeket képviselnek. Ennek szélsőséges esete, hogy ha nem jössz ki senkivel, akkor elköltözhetsz egy külön buborékba, ahol egyedül élsz, és te vagy az Isten. Egy ideig biztosan érdekes, de egy idő után gondolom unalmas lenne, és az ember inkább kompromisszumokat hozna, hogy hozzá hasonló társakkal demokráciában élve teljenek paradicsomi hétköznapjai. A szimulált világokkal kapcsolatos társadalmi kérdések egy nagyon érdekes külön problémakör. Biztos meg lehetne tölteni egy könyvet csak ezt az egyetlen témát vizsgálva, hogy ilyen közegben mi lenne az ideális forma, hogy hatna az erkölcsökre, hogy bármit megtehetsz, stb.

      Válasz
  7. Robert

    Nagyon jó ez az írás, komolyan! Jó rajta elmélkedni!

    Ez a szimulált tökéletes világ nagyon jól hangzik.
    Viszont ha komolyan belegondolok nem tudom szeretném-e ezt. Pontosabban le kellene szögezni mit is jelent a “tökéletes”.
    Az, hogy reggel felkelek, beindulok sétálva dolgozni (előtte ugye ha már tökéletes pont eláll az eső és kisüt a nap) és minden szomszéd az arcomba mosolyog, megkérdezik hogy aludtam, behívnak kávézni, stb, stb egy ideig élvezném. Aztán biztosan lenne olyan amikor munkába menet szeretnék gondolkodni csendben egyedül… Na akkor már nem biztos, hogy szeretném a szomszédokat aznap… Vagy ez a tökéletes szimuláció azt jelentené, hogy a számítógép belelát az agyamba és amikor nem szeretném őket látni akkor pont aludnának még és nem is jönnének ki elém?:)
    Vagy pont olyankor éreznék én is késztetést arra, hogy valakivel kimenjek beszélgetni amikor ő is pont látni szeretne engem?
    Ha nem így működne túl sok kis buborékra szakadnánk nem?

    Úgy gondolom ahhoz, hogy igazán tudjuk értékelni a jót néha valami rossznak is kell történnie. Ez is hozzá tartozna a tökéleteshez?
    Én imádom a napsütést de örülök, hogy ahol élek 4 évszak van, mert szeretem a változást. Szeretem amikor meleg után jön a hideg és fordítva. Nem tudom hogy viselném a gyönyörű fényes napsütést egy éven keresztül…

    Aztán még egy másik dolog:
    ” Ugyanígy a csillagok, galaxisok, és más objektumok is csupán a csillagászok fürkésző tekintetének termékei, mindent a megfigyelés teremt.”
    Addig rendben van, hogy a megfigyelés teremti a dolgokat. De ezekez borzasztó nagy precizitással kell teremteni szerintem és rengeteg fizikai törvénynek kell megfelelni a teremtés pillanatában.
    Például ha azt érzékelem, hogy egy alma nehezebb a dinnyénél akkor rendben van, megállapítottam megfigyeltem, oké. Ha később feltalálják a mérleget és ráteszem az almát és dinnyét akkor fogom látni, hogy a megfigyelésem jó volt, meg is tudom mérni, tényleg nehezebb.
    De ha mondjuk megfigyelem az eget (ami már ugye kicsit összetettebb dolog), akkor nem egy lépéssel később jön a bizonyítás, hogy jó volt a megfigyelés, hanem lehet eltelik 50-100 év, módosulnak a törvények, rájövünk, hogy a föld sem lapos már és akkor is kell stimmelnie a régen megfigyelt törvényszerűségeknek amikor majd a Hubble űrtávcsövet sikerül pályára állítani és azon keresztül kémleljük az űrt.
    Magyarul azt akarom ezzel az egésszel mondani, hogy kell lennie valahol egy olyan “kódexnek”, amiben benne van az összes fizika amit alkalmaznia kell a szuperszámítógépnek azokban az esetekben (is) amikor az emberek valami olyan dolgot figyelnek meg ami eddig nem volt. Viszont ha van egy ilyen kódex akkor előre megvan benne minden, hol marad a szabad akarat, a határozatlanság?
    Viszont ha az agyunk működésében szerepet kap a kvantumfizika hogyan tudunk ezzel a “határozatlan” dologgal együtt értelmes, logikus egyenleteket megoldva papíron megtervezni olyan dolgot ami mondjuk nem is létezik? Hogyan alapulhat logikus gondolkodás olyan dolgon aminek a működésébe még az is beleszól, ha csak szeretnénk megfigyelni, hogy megértsük?

    Válasz
    • admin

      Jó sok kérdést felvetettél egyszerre, amúgy nagyrészt olyanokat, amik már bennem is felmerültek. Van egy másik írásom, ami máshonnan indul ugyan, de kb. ugyanoda fut ki, mint ez (http://lf.estontorise.hu/archives/86). Itt végül is azzal zártam az egészet, hogy bizonyos idő után talán a maihoz hasonló világ lenne az, amiben élni szeretnénk. Az életnek a kihívások, a nehézséget, és végső soron a halál ad értelmet. Ha nem lenne vége, ha nem lennének benne akadályok, akkor sikerélmény sem lenne. Ha nem lenne halál, ha mindenre végtelen időnk lenne, akkor értéke sem lenne az időnek. Én sem gondolom úgy, hogy a “tökéletes” az lenne, hogy minden kívánságod teljesül, hogy a világ mindenben a “kedvedben próbál járni”, ez egy idő után értelmetlenné tenné az egészet.

      Egy buborékban élni másokkal mindenképp kompromisszumot jelentene szerintem, hiszen nem akarhatjátok mindketten ugyanazt ugyanabban a pillanatban. Ilyenkor a szimulációt fenntartó gép valamiképp súlyozna, esetleg improvizálna. Igazából az sem feltétlen szükséges, hogy bármelyikőtök akarata teljesüljön, generálhatna mindent magától is a gép, de ha figyelembe vesszük az emberek vágyait, azzal megkönnyítjük a gép dolgát, hisz annál kevesebb kreativitásra lesz szüksége. Valakikkel egy buborékban élni szerintem olyan döntés egy ilyen világban, ahol a saját mindenhatóságodból áldozol fel azért, hogy társaságod legyen. Mert ugye egyedül nem túl izgalmas a lét. Olyan mint ha csak kómában feküdnél, és végtelen sokáig álmodnál. Úgy tudnám elképzelni ezt az egészet, hogy mikor csatlakozol egy buborékhoz, ott elfogadod a már ott élők szabályait. Ilyen esetben nem viheted magaddal az emlékeidet, mert az sértené az adott világ konzisztenciáját. Egy buborék világba tehát csak “beleszületni” lehet. Innentől nem is tudod, hogy ilyen buborék világban élsz, mindaddig, amíg ki nem lépsz onnan. Ilyenkor újra dönthetsz, hogy elleszel a saját mindenhatóságoddal, vagy csatlakozol egy másik világhoz, ahol esetleg radikálisan más törvények uralkodnak. Persze ez így csak fikciózás, és nem is az egyetlen lehetőség, csak egy, ami nekem eszembe jutott. Semmi tudományos alapja nincsen, csak pl. így is működhet. (Ebből lehetne is írni egy nagyon jó kis sci-fit. :))

      A világ konzisztenciájának kérdésén én is gondolkodtam. Tehát azon, hogy ha megfigyelsz valamit, annak mindig összhangban kell lennie minden addigi megfigyeléssel, hogy ne legyen a világban önellentmondás. Én két módot találtam, ahogyan ezt meg lehetne oldani, de lehet, hogy van más megoldás is. Az egyik, hogy az egész szimulációt valami mesterséges intelligenciának kell felügyelnie, aki biztosítja, hogy a megfigyelésekhez generált valóság darab mindig összhangban legyen a többivel. Tehát szükség van valamiféle “gép Istenre”, hogy jól működjön a világ. Elképzelhető (és ez megint nagyon erős fikció), hogy abban az esetben, ha az agyakat egyetlen nagy “szuper aggyá drótozzuk össze”, akkor ezt a feladatot valamiképp talán el tudja látni ez a struktúra is önmagában, nem kell hozzá az MI felügyelete. A másik lehetőség, ami eszembe jutott, hogy ha a gép képes írni is az emlékeket, nem csak olvasni, akkor egy megfigyelés vissza is hathat a múltra úgy, hogy minden múltban történt esemény összhangban legyen a jelennel. Tehát hazamész, és otthon találsz egy almát az asztalon. Nem rökönyödsz meg ezen, hiszen tegnap raktad oda. Valójában azonban ez az emléked abban a pillanatban jön létre, mikor megpillantod az almát, csak erről te nem tudsz. Az is lehet, hogy tegnap még te sem léteztél, sőt talán az egész világ ebben a pillanatban jött létre, minden emléked csak egy illúzió arról, hogy eddig is létezett. Arra szeretnék csak ezzel rámutatni, hogy egy ilyen világban az idő fogalma is elég szubjektív, igazából a múlt mint fogalom csak az emlékek sokasága, és ha az emlékek változhatnak, akkor a múlt is megváltoztatható. Ha a múlt is a megfigyelés pillanatában jön létre (vagy íródik át), úgy talán könnyebb biztosítani ezt a konzisztenciát. Persze így is szinkronban kell lennie az emberek agyának, úgyhogy nem tudom melyik megoldással van jobban kisegítve a szimulációt fenntartó gép.

      Válasz
  8. Kemény Zsolt

    Közben mindig jegyzeteltem, hogy mit fogok hozzászólni, de pár mondat múlva már te is eljutottál odáig … vagyis nagyon logikusan van levezetve (ha feltételezzük, hogy én is logikusan gondolkodom :-)), és egy problémából több irányba is elindulsz (mondhatni mindbe), és kidolgozod. Ezt csak azért írom, mert nem tudok mit hozzászólni … így.

    Egy dolog mégis eszembe jutott. Lukács Béla (http://hu.wikipedia.org/wiki/Luk%C3%A1cs_B%C3%A9la_(fizikus)) fejtegette valahol, hogy ha túléljük az elkövetkezendő, mondjuk évszázadokat, akkor akár millió évek múltán is élhet az emberiség, illetve akkor az már jócskán más faj lesz, de a mi leszármazottunk, és lehetséges, hogy testre, és bolygóra se lesz szükségünk, csak mint tudat fogunk vándorolni a világűrben.
    Namost ez kapcsolódik a több agy összekötéséhez, mert itt a születés/meghalás, ha van ilyen, csak a tudat bizonyos részeinek a megújulását vagy bővülését jelenti. nyilvánvalóan “többnek” nevezhető, hiszen több szálon működve hatékonyabb, de egy óriási struktúrába rendezve fog (? :-)) működni. Az is nyilvánvaló, hogy virtuális valóság lesz, mert az “össztudat”, és benne a “résztudat” az egysejtűektől idáig megtett út információival él, vagyis emlékszik, és nyilván nem azt fogja érezni, hogy lebeg az űrben és kész, hanem lesz neki valami jó is benne, (ha már annyit dolgozott az örömérzésen az evolúció a lét és fajfenntartás érdekében) és lesz célja, stb.
    Vagyis tökéletes virtuális valóság, amiből kilépni nem érdemes, nem is lehet, végeredményben nincs is más, “csak” ez.

    Válasz
  9. Kemény Zsolt

    @pulykakakas
    Még nem olvastam, de ahogy látom pótolnom kell…

    Azt elfelejtettem leírni, hogy ennek a majdani létformának a feltételezése abból indult ki, hogy az ember mióta van, nagy léptékben nézve, töretlenül halad a csak szellemi lét felé, és ezt továbbgondolva logikus lépés, hogy megszabadul mindenféle testi nyűgtől. Végeredményben minden problémánk a saját vagy mások testével áll összefüggésben. 🙂

    Válasz
  10. Kis Béla

    Ez az én kedvenc gondolatköröm is. Az írásodban én feleslegesnek tartom magát az emberi testet a fák alatt elásva. Szerintem a szimulációt létrehozó szerkezet az entitások különálló tudatát is létrehoza, amit “beleültetnek” egy virtuális interfészbe az avatár agyába, így tartva kapcsolatott a szimulált környezettel.

    Pár érdekes link a témával kapcsolatban, ha esetleg valamelyiket nem ismernéd:
    http://holometer.fnal.gov/
    http://www.popsci.com/science/article/2010-10/fermilab-building-holometer-determine-if-universe-just-hologram
    http://www.bottomlayer.com/bottom/argument/argumentframes1.html
    http://www.simulation-argument.com/
    http://www.origo.hu/tudomany/20090812-multiverzumelmelet-antropikus-elv-paul-davies-budapesten-tartott-eloadast.html
    http://www.nickbostrom.com/
    http://plus.maths.org/content/illusory-universe

    Válasz
    • admin

      Amit írsz, azt már itt többen fejtegették, hogy vajon van-e szükség testre a szimuláción kívül, vagy a tudat maga is szimulálható. Ez szerintem egy külön kérdéskör, és egyáltalán nem triviális, megérne egy külön blogbejegyzést. @pulykakakas meglátása például az, hogy az agyat mindig is képtelenek leszünk scannelni. Elképzelhető, hogy beleütközünk majd valami olyan problémába, mint amilyen a kvantummechanikai mérés esete, amikor képtelenek vagyunk pontosan megismerni egy rendszer pontos állapotát. Én nem vetem el azt a gondolatot sem, hogy létezhet valami testen túli tudat, amit nem tudunk leképezni. Roger Penrose vetette fel például, hogy az agy működésében szerepet kaphat a kvantummechanika. Ha valóban így van, úgy megint csak képtelenek leszünk leképezni a tudatot a szimuláló gép számára. És végső soron az is elképzelhető, hogy a világunk már jelenleg is szimuláció, ahol készakarva “tiltottuk meg a hozzáférést” a tudathoz. Ha ebben a virtuális világban akarunk létrehozni egy “beágyazott” virtuális világot, akkor megint csak problémába fogunk ütközni, mikor a tudat szimulációja kerül terítékre. Szóval amíg nem sikerült egy ember agyát tökéletesen szimulálni, addig én azért nyitva tartanám a kérdést, hogy kellenek-e emberi testek a fák alá, vagy nem.

      Válasz
  11. Először sikerült összekötni két patkány agyát | Gondolatok

    […] 2013-03-01 | Szerző: admin Még a szimulált valóságos postomban (http://lf.estontorise.hu/archives/305) írtam, hogy a szimulált valóság egyik lehetséges megoldási alternatívája az lenne, ha […]

    Válasz
  12. Mai napi szösszenet | Gondolatok

    […] annál sokkal absztraktabb módon végezzük a szimulációt (valahogy úgy, mint ahogy itt írtam: http://lf.estontorise.hu/archives/305). Ez esetben a szimuláció csak amolyan irányított álom. A gép a saját elménkből dolgozik. […]

    Válasz
  13. Hogyan népesíthetjük be a világegyetemet ?! | Gondolatok (Fazekas László blogja)Gondolatok (Fazekas László blogja)

    […] lakható bolygókra? Amennyiben képesek vagyunk szimulálni az agy működését, azzal egyben képesek lehetünk szimulálni egy egész világ működését, mindössze egyfajta kollektív álomban kell tartani a legénységet. Egy ilyen űrhajó számára […]

    Válasz
  14. Időutazás és szimulált valóság | Gondolatok (Fazekas László blogja)Gondolatok (Fazekas László blogja)

    […] szereplő szimulált valóság és az időutazás. Annak idején írtam egy bejegyzést ‘Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?‘ címmel. Ebben azt fejtegettem, hogy vajon létre lehetne-e hozni olyan virtuális […]

    Válasz
  15. efi99

    Üdv.
    Remélem olvassa még valaki így 2015-ben.
    Nem értek egyet azzal, hogy mi magunk teremtjük meg a világot és annak szabályait a következők miatt. Először is, ha valami ismeretlent kezdünk vizsgálni, azt írod az első felfedező lesz az, aki úgy mond megteremti azt. Ezzel az a baj, hogy az ő “teremtése”, magyarázata nem biztos, hogy illeszkedik a már ismert szabályokhoz, már pedig muszáj lesz. De oké, akkor mondjuk azt, hogy a szimuláció csak olyan új ismeretlen “felfedezését” engedi meg, ami illeszkedik a már ismert világképbe vagy legalább is beleilleszthető, magyarázható lesz később újabb felfedezések hozzáadásával, vagyis az első ugyan felfedezi, értelmezi, előadja, elfogadjuk, majd 10-100-akárhány év múlva megcáfolódik egy újabb felfedező új (és most már talán jó) elméletével. Ebből viszont sajnos az következik, hogy a felfedeznivalók szükségképpen egy előre felépített rendszerben már meg kell legyenek (legalább logikailag), tehát valójában csak azt fedezhetjük fel, amit a szimuláció enged. Vagyis végeredményben magát a szimulált, felépített valóságot a maga szabályrendszerével. De semmiképpen nem egy általunk szabadon teremtett valamit, hanem egy nagyon is létező rendszert, ami már előttünk is létezett. Arról nem is beszélve, hogy nem is olyan egyszerű felépíteni egy olyan szabályrendszert, ami működni tud nagyon sokáig, anélkül, hogy szétesne, magába roskadna, inkoherens lenne, tehát az út egy ilyen szabályrendszer felépítéséhez nagyon-nagyon korlátok közé szorítódva jelölődik ki minimum rögtön az alapszabályok (pl alapvető kölcsönhatások fajtája) lefektetése után.

    Válasz
    • admin

      Igen, az nagyon fontos, amit írsz, hogy a rendszernek biztosítania kell a konzisztenciát. Elemeznie kell, hogy ha valami új dolog “teremtődik”, az illeszkedjen a már meglévő rendszerbe, hiszen ha elveszik a konzisztencia, ki lehetne szúrni a turpisságot. Erre viszont szerintem több megoldás is kínálkozik. Az egyik, amit te is említettél, hogy le kell fektetni alapvető szabályokat, fizikai törvényeket, stb. amin belül lehet mozogni. Ez azért még így mindig elég nagy szabadságot jelent, hisz a teret betöltő anyagot, a tájat, stb. még mindig teremthetik a virtuális valóságban élők. De szerintem az sem teljesen megvalósíthatatlan, hogy a szabályokat is a bent élők hozzák létre, és egy kellően intelligens rendszer ezeket mindig felülvizsgálja, inkonzisztenciát keresve, és ha ilyet nem talál, beépíti az új szabályt a rendszerbe. Ez emberi léptékkel nehéz feladat, de egy kellően fejlett mesterséges intelligenciának talán nem az. De mindezeken kívül létezhet még egy “joker” megoldás. Ha maguk az emberek is szimuláltak, vagy legalábbis a rendszer szabadon írhatja/olvashatja az agyukat, azzal kvázi megváltoztathatja a történelmet, így beállítva a konzisztenciát. Erről itt írtam kicsit: http://lf.estontorise.hu/archives/486 . Tehát ha a rendszerben teremtődik valami, ami nem fér össze a már meglévő dolgokkal, akkor ez elkezd gyűrűzni, és megváltoztat mindent, ami ezzel összeférhetetlen. Akár az időben visszafelé is, ami itt valójában annyit jelent, hogy átíródnak azok az emlékek, amik összeférhetetlenek ezzel az új dologgal. Itt felmerülhet, hogy milyen irdatlan számítási kapacitás kell vajon ahhoz, hogy a rendszer folyamatosan saját magát scannelje a konzisztencia megtartása miatt, de szerintem ez sem feltétlenül jelent gondot. Egy ilyen világban az inkonzisztencia csak akkor jelent gondot, ha valakinek feltűnik. Amit épp nem figyel meg senki, vagy nem szerepel senkinek az emlékeiben, az nem is létezik. Az inkonzisztencia akkor jelent problémát, ha az újonnan teremtett dolog valami épp megfigyelttel, vagy az emlékeinkkel ütközik. Ha a rendszernek teljes hozzáférése van az agyunkhoz (pl. azért, mert az is szimulált), akkor ilyen esetben módosíthatja a megfigyelést, vagy az emlékeket (ezzel kvázi átírva a történelmet). Ez a mechanizmus talán valamiképp beépíthető a szimulált agyakba is, és akkor minden egyes agy, ami inkonzisztenciát észlel, maga termeti újra a valóságot úgy, hogy az illeszkedjen a nagy egészbe. Szóval szerintem nem feltétlenül szükséges bármilyen szabály lefektetése, elméletileg építhető olyan rendszer, ami a semmiből indul ki, és amit a benne lévők kollektív tudata alakít ki.

      Válasz
  16. efi99

    Felül lehetne írni visszamenőleg is persze. De én továbbra is ott látom a problémát, hogy nagyon úgy tűnik csak 1 jó szabályrendszer van. Ha a gravitáció értéke kicsit más, ha a kölcsönhatások másképp működnének, ha az elemi részecskék tömege nem annyi lenne, amennyi stb stb nem létezne ez a világ, pontosabban szinte azonnal megsemmisülne.
    Ha valaki elé odatennének egy (inkább sok) A4-es üres papírt, hogy találjon ki egy teljesen új fizikai és matematikai szabályrendszert, ami tovább működik, mint 2 század mp, nem hiszem, hogy kitalálható lenne bármi más a jelenlegin kívül. Ezért írtam, hogy ez valószínűleg determinált, így nem is teremthető szabadon.

    Válasz
    • admin

      Igen, ez mondjuk egy jó kérdés, hogy hányféle olyan fizika alakítható ki, amiben élet lehetséges, tehát ily módon alapja lehet egy virtuális valóságnak. Vagy még inkább hányféle olyan fizika alakítható ki, amivel egy miénkhez hasonló világ magyarázható. Ugyanakkor én inkább arra akartam rámutatni, hogy ezt a fizikát nem feltétlenül kell előre megalkotni. Lehetséges úgy felépíteni a világot, hogy ezt a benne lévők “találják fel”. Egy ilyen világban például lehetséges lenne repülni mindaddig, amíg fel nem fedezik a gravitációt. Ahogyan a bent élők egyre több törvényt fedeznek fel (valójában ezeket ők hozzák létre azzal, hogy felfedezik őket), úgy korlátozzák saját mozgásterüket. Lehetséges, hogy a végeredmény determinált. Tehát ha építünk 100 ilyen világot, magára hagyjuk, és ha a benne élők feltárják (létrehozzák) az összes fizikai törvényt, akkor csak egy módon lehet mindez konzisztens, és idővel mind a 100 világ fizikája ugyanolyan lesz. Nem tudom így lenne-e, de elképzelhetőnek tartom. De ezeket a törvényeket a fentiek miatt nem kell előre lefektetni.

      Válasz
  17. Neurális chipek és az agy-gép interfész | Gondolatok (Fazekas László a Google+-on)

    […] sikerül az uralmunk alá hajtani a saját agyunkat, azzal a mindenhatóság kapujába juthatunk (http://lf.estontorise.hu/archives/305) …   […]

    Válasz
  18. Lucid Dream Machine | Gondolatok (Fazekas László a Google+-on)

    […] hogy ez nem a valóság. Eszembe jutott valahogy a szimulált valóságról szóló bejegyzésem (http://lf.estontorise.hu/archives/305), és az, hogy egy ilyen világban működhet az, hogy ha nagyon akarok valamit az valósággá […]

    Válasz

Hozzászólás írása